A hallgatás napja

...alkalom  lehetett volna  ez egyfajta politikai önreflexióra is – mely arra  figyelmeztet, hogy nem szabad megengedni, hogy a politikusok olyannyira  visszaéljenek lehetõségeikkel, hogy az ember tehetetlennek érezze magát a hatalommal szemben.

        A kiállítást szemlélve az egyik pódiumon megpillantottam egy koncentrációs táborból származó ruhát, s abban a pillanatban úgy éreztem, nem mehetek el mellette anélkül, hogy meg ne érintsem. Találkozás volt ez  a történelemmel,  könnyekkel,  szenvedéssel, egy ismeretlen emberrel, aki épp ezt a ruhát hordta. Elképzeltem, hogy  abban a pokolban a szögesdrót mögött ilyen ruhában nap mint nap, óráról órára küzdelem folyt az életért, valaki ebben a ruhában szenvedett rokonaira gondolva, szemlélve a  gázkamrák füstjét. Ezt az érintést soha nem fogom elfelejteni, végigkíséri majd az egész életemet,  mint egy erõs mély pillanat.

      Azon a napon, mikor az egész világ a holokaust áldozataira emlékezett, a mi politikusaink  hivatalosan nem emlékeztek meg. Pedig az a történelmi  esemény, mely az emberiség  szégyene és fájdalma,  bizony nem csak egy perc néma csendet érdemelt volna a parlamenti színtéren.

      A szlovák politikusoknak  kötelességük lett volna  emlékezni  az auschwitzi haláltábor másfél millió áldozatára, kötelességük lett volna  kifejezni szolidaritásukat,  állást foglalni, hisz ez a fájdalommal és embertelenséggel teli idõszak örökre fekete pont marad az európai történelemben. Nem lett volna szabad hallgatniuk, már csak azért sem, mert  Szlovákiában is vannak  még olyanok, akik túlélték ezeket a borzalmakat. S bizony tiszteletbõl meg kellett volna szólítani õket, éreztetni kellett volna, hogy átélt  szenvedésük, amely egész életüket   végigkíséri, nem közömbös számunkra, akiket az élet megkímélt hasonló megpróbáltatásoktól. De politikai vezetõink elszalasztottak egy lehetõséget az emberség, az együttérzés, a részvét kifejezésére. Rövid  idõ alatt a szolidaritás  három próbájában (Tátra, tsunami, Auschvitz felszabadtásának évfordulója) nem álltuk meg a helyünket.

     Nemcsak a politikusok hallgattak azonban. Hallgattak  a médiák  is.  A holokaust  évfordulója egy rövid hírnél sokkal több figyelmet érdemelt volna.

     De hallgatott az az „intézmény“ is, amely a legmélyebb együttérzésbõl  született, és amelynek elsõként kellett a történelem áldozataira irányítani a figyelmet.

     Egyedülálló alkalom  lehetett volna  ez egyfajta politikai önreflexióra is – mely arra  figyelmeztet, hogy nem szabad megengedni, hogy a politikusok olyannyira  visszaéljenek lehetõségeikkel, hogy az ember tehetetlennek érezze magát a hatalommal szemben.

      Talán épp emiatt Auschwitz felszabadulásának évfordulója a szlovák politikusok hallgatásának a napja is volt egyben.

Balázs Keresztelõ János