1110 vagy 1111 év Európában

Azt hallottam, vita van arról, mikor is volt a honfoglalás. 1110 vagy 1111 éve. Vitatkozni lehet. Egy éven talán nem érdemes. Inkább azon kell elgondolkodni, hogyan tovább. Mégis fontosnak tartok egy-két gondolatot elmondani errõl a kérdésrõl. Beszéljünk róla.

Itthon. Otthon. Hon. Szülõföld. Haza. Nagy szavak. Vita az idõrõl, mikor is érkeztünk. Vita a helyrõl, hová is érkeztünk. Olykor máig fel-fellobbanó tulajdonjogi vita. Nézetkülönbségek létszámról, hányan is voltunk az érkezéskor. Tények arról, mennyien maradtunk. Mitológia és legendárium, mesék és regék egymásnak feszülése a régészeti feltárások szigorú tényeivel, a tudománnyal szemben. Honfoglalás vagy egy zaklatott, megtizedelt nép kényszerû otthonkeresése, menekülve a háborúk vihara elõl, támadó hordák gyilkolásának szelét érezve?

Ezerszáztíz vagy tizenegy éve vagy mikor is történt mindez? A kérdés persze az is lehet, mennyire fontos ezen vitatkozni. Jól élünk, olyanyira jól -- a jelek szerint --, hogy van idõnk egymásból képletesen szólva vért ereszteni.

Honfoglalás. Honfoglalás? Számtalan kérdés marad az emberben. Kik vagyunk, honnan jöttünk, kinek és mit hihetünk el? Egyesek szerint a világ legcsúnyább népe vagyunk, görbe lábú, apró lovakon jöttek be az õsök, gyilkolva és pusztítva, mint valami horda. Mások szerint sok tárgyalás után, békésen de harctól és meghurcoltatástól állandó fegyveres készenlétben vonultak ide népek, nemzetek, törzsek és nemzetségek. Utóbbi a hihetõ. Ha mindent elpuszítottak volna, ha felperzselték volna maguk után a vidéket, minek jöttek volna? Vegyültek, tanultak, átadtak tudást és tapasztalatot, miként szereztek is ugyanúgy.

Az ember emberként viselkedik. Ha jön, beköszön, ételt és italt kér, helyet fejét lehajtani. Nem gyilkol csak magáért a gyilkolás öröméért. Érkezik és hazát keres, mert az övét elvették mások. Érkezik és élni akar, gyarapodni, boldog lenni, egyszerû életét a sors adta keretek közt leélni. Hozza a nyelvét, kultúráját, tapasztalatait, szemléletét és összeveti azt az újjal, a felfedezésre váróval. Annyi történelmi vihar után hont foglalni, hazát találni. Várták végtelen síkságok, vad erdõkkel benõtt folyóvölgyek várták az elcsigázott népet, ígérve biztosabbat, nyugodtabbat.

Persze, mehettek volna tovább is. Mondjuk Lombardiáig. De minek? Hiszen ez a keserves, sokszor feldúlt föld, ez a katlan itt mindent megadott. Teret és lehetõséget ekének, nyájnak, kunyhónak, háznak. Vasat a szerszámhoz és fegyverhez, sót a dús legelõkön felhízott állatok húsához, forrásvizet szomjúság ellen, végtelennek tûnõ síkot és szemet megfogó csúcsokat a tájékozódáshoz. Fát a bölcsõhöz, koporsóhoz, támaszkodni való bothoz és szerszámnyélhez.

Kinek érdekes azon vitatkozni ezerszáztíz vagy tizenegy?! Kit érdekel és miért, ki volt itt korábban. Békésen porladnak a csontok a halmok alatt, érkezettek és õslakosok csontjai együtt. Van akit csak egy vékony "s" alakú ezüstkarikával, van, akit díszes tarsolylemezzel ellátva fektettek sírba a hadak útja mellett. A békét várják az õsök. Magyaroké, szlávoké, besenyõké, jászoké, kunoké. Így hevernek a csontok! Ki tudja megmondani, milyen nyelven beszéltek a rézkor népei? S miként a bronzkor, a vaskoré?  Haza. Szülõföld. Hon. Otthon. Itthon. Itthon?