1956 költõje

1956-ról minden éven megemlékezünk itt, a Rovarton. Kötelességünknek érezzük. Általában a tényekre hagyatkozunk, vagy egy-két elemzés formájában boncolgatjuk az eseményeket. Idén Lovas Enikõt kértük meg, írna-e néhány mondatot.

Otinak

„Rettenthetetlen hülyék kora jõ.
Pojácák vagy gazemberek? Is-is.
Egyszerre félem és röhögöm általlátni:
a szikla óhatatlan visszafelé görög.“

 (Petri György: Sziszifosz visszalép, 1989)

Amikor megkérdezted, hogy nincs-e valamim, „vers vagy észrevétel“, az ´56-os forradalom évfordulójára – mily meglepõ! – nekem megint csak Petri György jutott eszembe.
Az a Petri, akinek költészete, Keresztury Tibor szavaival, „totális szakmai, esztétikai, poétikai provokációja volt mindannak, amit a hetvenes-nyolcvanas években magyar költészeten, szépségeszményen, lírai megszólaláson értettünk“.
Nem tudom, kell-e egy ilyen meghatározást tovább ragozni, hisz a rendszerváltás óta Petri György középiskolai tanyanyag. Bár ez a státusz sok nagy költõ vesztét okozta már, azzal azért lehet számolni, hogy a mûvelt és/vagy ifjú olvasónak van ún. Petri-képe. Pl. tudhatják róla, hogy keserû, groteszk hangú, gondolati költõ volt – magyarán: nem ismert se istent, se embert –, hogy a költészete három nagy – a korszakban egyenként is tabu – téma köré szervezõdött: politika, testiség, halál. Azt is lehet róla tudni, hogy a Beszélõt (a demokratikus ellenzék egyik legfontosabb szamizdat folyóiratát) szerkesztette, valamint azt is, hogy ez a több mint tíz évig csupán szamizdatban megjelenõ költõ az elmúlt fél évszázad egyik legszabadabb embere volt.
Témánknál vagyunk.
Hogy lehetett szabad ember egy diktatúrában élõ politikai költõ? Mielõtt erre válaszolnék, jelzem, hogy édes-szép viták folytak arról is, hogy par excellence politikai költõ volt-e õ csakugyan? Nem inkább arról van-e szó, hogy egy olyan korban, amikor az élet nemcsak hogy átpolitizálódott (ahhoz sajnos nem kell diktatúrában élni, hogy ilyesfajta mûködéseink aktiválódjanak), hanem a hatalom által a magánélet autonómiája is erõsen megkérdõjeleztetett, akkor bizonyos mûködéseket az ember nem tudott már belül, saját magában szétszálazni? Ha Petrit mint magánembert – eufemisztikusan szólva – érintett a politika, akkor Petri mint költõ se maradhatott tõle érintetlen.
Természetesen, választás és tudatos döntés volt részérõl, hogy – bár mindenféle reprezentatív, vátesz-szerep nélkül –  szakadatlan reflektált arra, ami a politikában történt. Ahogy az Élektrában fogalmaz: „A feltolakodó undor okán“...
  Emberi, mûvészi szabadságának titka pedig az szép és ritka tünemény volt, amit úgy hívunk: önazonosság.

Úgy tartják, 1956 legnagyobb költõje – két évtizedes eltolódással – Petri volt. Számára ´56 az egyetlen, sérthetetlen érték, amelyhez feltétlenül, következetesen ragaszkodott, miközben minden máshoz állandóan revideálódott a viszonya.
Gondolkodásra és önvizsgálatra késztet ez a magatartás is: Ma, pl. számunkra, van-e valami érvényes és múlhatatlan ebben a történelmi félmúltban? Valami, amit nem tudnak tönkretenni se az állami ünnep hivatalos ceremóniái, se az ´56-os hagyomány felkent papjai, se annak „egyedüli“ (mindegyik annak hiszi magát) letéteményesei. Pláne, hogy  már tudom, mert látom, pont úgy van minden, ahogy Petri megjósolta.
És az idén vajon hogyan ünnepli a magyar október 23-át? Megint „Megyünk az Agyrém-térre, / Megyünk az Agyrém-térre, / Megyünk az Agyrém-térre / Tün- / Tet / Ni!...“ ?

 Lovas Enikõ

A kis októberi forradalom 24. évfordulójára

Egy icipicit igazítottak a világon
Imre bácsiék, Pista bácsiék.
Fölakasztották, bekasztlizták õket.
Mátyás bácsi és Ernõ bácsi
megpucolt Moszkvába. (Másokról ne történjék említés.)
Azután eljött János pap országa.
„Sose halunk meg!“
Három és harmincezer
közöttire becsülik
az itt tartózkodó és a betolakodott
hullák együttes számát.
Nehéz ennek
utánaszámolni utólag.
A valóság nem számol önmagával.
Elszámolja magát? Vagy leszámol?
Meg se tanult számolni,
elhúzták negyedikben
ezt az egységes és megbonthatatlant.
Két számot mondok:
56
68
Összeadhatjátok, kivonhatjátok,
megoszthatjátok, megszorozhatjátok.
Csõdöt mondott
aljasságotok számtana.

(Az Örökhétfõ c. kötetbõl, 1981)

 Nagy Imrérõl

Személytelen voltál, mint a többi zakós-
szemüveges vezér, nem volt érces
a hangod, mert nem tudtad, hogy mit is mondjál

hirtelenjében a sok egybegyûltnek. Épp a hirtelenje
volt szokatlan számodra. Csalódottan
hallgattalak, cvikkeres öregember,
még nem tudtam

a betonudvart, ahol az ügyész
az ítéletet, bizonyára elhadarta,
sem a kötél durva horzsolását, a végsõ szégyent.

Ki mondja meg, mi lett volna mondható
arról az erkélyrõl. Elpuskázott lehetõségek
vissza nem térnek. Börtön, halál
nem köszörüli ki a pillanat élit,

ha kicsorbult. De emlékeznünk szabad
a vonakodó, sértett, tétova férfira,
akibe mégis
fölszivároghatott
düh, káprázat, országos vakremény,

mikor arra ébredt
a várost lövik szét.

(Azt hiszik, 1985)

A 301-es parcelláról

Maradjon úgy minden!
Az állatkerti dögökkel együtt?
Igen. Miért, hát különb sors jutott nekik?
A kötél szelídebb, mint az elaltatás?
Én nem felejtek (nem fenyegetõleg
mondom ezt: ilyen a természetem:
nem tudok felejteni.)

Másrészt mit is kívánnék magamnak,
ha – ha-ha! – halott lennék,
és visszalátogatnék ide, mint kõvendég?
Hogy hagyjatok már békén.
A kegyeletre szarok. Az élõkkel
kellett volna irgalmasabbnak lenni
(élni hagyni õket). Most már késõ.

A halál ellen nincs remedium:
özvegyeknek, árváknak, nemzeteknek
nincs jóvátétel. Nem érdekelnek
a hóhérsegédek könnyei.
Az én szemem száraz. Nézni akarok vele.

Nem túl sok ugyan
a látnivaló, de szürkületben
kiélesedik minden:
egy nõi test, egy faág,
arcod pihéi. Nem akarok
semmit. Csak nézelõdni.

(Valami ismeretlen, 1990)

1956

Én majd november 4-én ünnepelek.
Akkor dõlt meg a rendszer. Mint Talleyrand
mondta: a szuronyokkal sok mindent
lehet csinálni, csak ülni nem lehet rajtuk.
Illetve, ha oly sok a szurony,
hogy résmentes felületet képez,
akkor, ahogy a tótok mondják: secko jedno,
vagyis egyre megy.
Én nem koszorúzok és nem adok
interjút. Személyes kapcsolatom van
Nagy Imrével, annak ellenére,
Hogy sohasem találkoztam vele. Sajnos.
Sokat tanulhattam volna tõle.
Érzelemgazdagságot, bölcsességet.
És ami a legfontosabb: igenis lehet
erkölcsösen politizálni.
A szovjet inváziónak nem volt igazán
mély hatása. Csak az derült ki, amit úgyis
tudunk, hogy az emberek többnyire gyávák,
szemetek. Vagyis hogy élni akarnak.
Ez pedig – végül is – megbocsájtható.

(Amíg lehet, 1999)