1956

Az 1956-os forradalom és szabadságharc bukása ellenére vízválasztónak bizonyult Magyarország II. világháború utáni történetében. A magyarok többségét arra döbbentette rá, hogy nem számíthatnak a Nyugat segítségére...

1956. október 16-án a szegedi egyetemisták kiváltak a DISZ-bõl, megalakították a MEFESZ-t (Magyar Egyetemi és Fõiskolai Egyesületek Szövetségét); október 22-én csatlakoztak hozzájuk a budapesti, miskolci, pécsi és soproni egyetemek diákgyûlései.

Követeléseik 16 pontban:

-        a szovjet csapatok azonnali kivonását;

-        új kormányt Nagy Imre vezetésével;

-        a bûnös vezetõk leváltását és bíróság elé állítását;

-        szabad, többpárti választásokat;

-        az egész gazdasági életi átszervezését;

-        a magyar–szovjet és a magyar–jugoszláv kapcsolatok felülvizsgálatát és rendezését;

-        teljes vélemény- szólás- és sajtószabadságot;

-        a Kossuth-címer visszaállítását;

-        március 15-e nemzeti ünneppé, október 6-a nemzeti gyásznappá nyilvánítását stb.

Az MDP Központi Vezetõségének küldöttsége október 23-án reggel tér haza Belgrádi békülõ-útjáról, amelyet a megromlott jugoszláv-magyar viszony rendezése végett szerveztek. A Politikai Bizottság a 23-ra tervezett diáktüntetés betiltása mellett foglalt állást (a rádió 13.15-kor mondta be). A DISZ Központi Vezetõsége a tüntetés mellett döntött, a Magyar Írószövetség is követelte Nagy Imre bevonását a vezetésbe, valamint a nemzeti egység programjának kidolgozása mellett foglaltak állást. Piros László belügyminiszter végül engedélyezte a tüntetés megtartását (a rádió bemondja 14.23-kor).

A demonstráció a Petõfi-szobortól indult, majd a fokozatosan kétszázezresre duzzadó tömeg a Bem térre vonult. Útjukat a Parlament felé folytatták, közben a zászlók közepébõl kivágták a rendszert jelképezõ címert. A forradalom jelképe lett a lyukas lobogó. Nagy Imre megpróbálta csillapítani a tömeget, de ekkorra már az lehetetlen feladatnak bizonyult. A tüntetõk egy csoportja a Dózsa György úti Sztálin-emlékmûhöz vonult, ahol a szobrot nem kis erõfeszítés árán ledöntötték, szétvagdalták és elhordták. Mások a Magyar Rádió Bródy Sándor utcai épületénél követelték a diákság pontjainak beolvasását.

Az este 8 órakor elhangzott Gerõ-beszéd elítélte a „soviniszta tüntetést”, és kemény fellépést követelt a felvonulókkal szemben. A Rádió õrei a tömegbe lõttek. A tüntetõk a kivezényelt katonáktól kaptak ill. katonai raktárakból szereztek fegyvereket, s megkezdték a Rádió ostromát. Hajnalra elfoglalták a Rádió épületét, idõközben viszont az adások közvetítését áthelyezték a Parlamentbe 

Október 23-án éjszaka az MDP KV ülésén Nagy Imrét, Losonczy Gézát és Donáth Ferencet visszavette soraiba.

Határozat született arról, hogy Nagy Imre legyen a miniszterelnök, egyben „ellenforradalmi bandák” mûködésének minõsítették a történteket, és a szovjet csapatok közremûködését kérték a rend helyreállításához. Nagy Imre nem volt hajlandó aláírni a szovjet beavatkozást kérõ iratot - azt késõbb Andropov magyarországi szovjet nagykövet Hegedûs Andrással iratta alá.

Október 24-tõl folyamatosan érkeztek a szovjet páncélosok  Budapestre. Három évvel korábban Berlinben tiportak el egy hasonló felkelést, rutinjuk volt már az efféle probléma-megoldásokban. Budapesten viszont fegyveres ellenállás fogadta õket több helyen: a Corvin közben, a Baross téren, a Práter utcában, a Tompa utcában, a Tûzoltó utcában, a Széna téren és a Móricz Zsigmond körtéren, Csepelen és Újpesten. Pár nap múlva a Kilián-laktanya parancsnoka, Maléter Pál ezredes is a felkelõk mellé állt. Közben vidéki tüntetések és nagygyûlések támogatták meg a forradalmat. A honvédek nem voltak hajlandók a felkelõk ellen harcolni. Azok egyre több fegyverhez jutottak a Soroksári úti fegyvergyár, a „Lámpuskagyár” raktáraiból; ellenük csak az ÁVH-t, a „párt öklét” tudta bevetni a korábbi hatalom. A szovjet páncélosok beavatkozása nyomán a felkelés mindinkább nemzeti harc jellegét öltötte.

A statárium elrendelése is sikertelen volt, ezért a hatalom birtokosai több ízben módosították a határidõket, kegyelmet kínálva a fegyvert letevõknek. 

A Corvin-köziek a városi harc kiváló alkalmazói lettek. Többször is visszavertek T-34-es tankokat; vezérük Pongrátz Gergely, a

„Bajusz” volt. A Parlament elõtti tüntetõ tömegre október 25-én az ÁVH sortüzet nyitott, ezek után következett az elfogott ávósok nyilvános kivégzése, meglincselése (összesen 23 fõt a forradalom alatt).

Október 25-én a Magyarországra érkezet szovjet Mikoján és Szuszlov közremûködésével menesztették Gerõ Ernõt, és Kádár János lett a párt elsõ titkára. 

Október 26-án a tüntetések és a harcok kiterjedtek az egész országra (mosonmagyaróvári sortûz), általános sztrájk, munkástanácsok alakulása, forradalmi bizottságok. Maléter Pál ezredes fegyverszünetet köt a Corvin közi felkelõkkel és átáll a forradalom oldalára. A Központi Vezetõség ülésén Losonczy Géza és Donáth Ferenc nem fogadják el az események ellenforradalomként való értékelését, és követelik, hogy a kormány kössön tûzszünetet a felkelõkkel, és folytasson tárgyalásokat a politikai kibontakozásról – javaslatukat elutasítják, de bevesznek a kormányba két közismert kisgazda politikust, Kovács Bélát és Tildy Zoltánt.

Döntõ fordulat állt be az események menetében október 28-ra virradó éjszaka: Mikjan és Szuszlov jelenlétében és egyetértésével jóváhagyják a Szabad Nép másnapi vezércikkét, amely az eseményeket nemzeti demokratikus forradalomnak nevezte. Nagy Imre a pártvezetéssel és a szovjet nagykövetséggel egyeztetve azonnali tûzszünetet rendel el, majd rádió nyilatkozatban jelentette be a szovjet csapatok kivonását, az ÁVH feloszlatását, az amnesztiát, március 15-e nemzeti ünneppé nyilvánítását, az erõszakos tsz-mozgalom beszüntetését, valamint általános fizetésemelést is ígért.

Megalakult a Magyar Értelmiség Forradalmi Bizottsága, s az Egyetemi Forradalmi Diákbizottság kezdeményezésére Király Béla és Kopácsi Sándor (utóbbi Bp. rendõrfõkapitánya) vezetésével létrehozták a Nemzetõrséget. Az MDP vezetõ szervei föloszlottak, a párt élére elnökség került Kádár János vezetésével, a leginkább kompromittált pártvezetõk a Szovjetunióba távoztak. Ugyanezen a napon az ENSZ BT a Szovjetunió ellenszavazatával, Jugoszlávia tartózkodásával napirendre tûzte a „magyar kérdést”.

Október 29-én megkezdõdött az ÁVH lefegyverzése, a rendõrség, hadsereg, szabadságharcosok képviselõi pedig Forradalmi Katonai Bizottságot hoztak létre.

Tito és Gomulka – fenntartásaik hangoztatásával – üdvözölték a magyarországi változásokat, a többi szocialista országban mindvégig ellenségesen írtak a magyar eseményekrõl.

Anglia, Franciaország és Izrael  Egyiptom elleni támadása miatt a Szovjetunió erélyesen fellépett, az USA pedig nem védte meg szövetségeseit... Mi több, jelezte a Szovjetuniónak, hogy a magyar kérdést is szovjet belügynek tekinti, ill. sem Magyarországot, sem Lengyelországot nem tekinti szövetségesének.

Október 30-án a szovjet csapatok megkezdték kivonulásukat Budapestrõl. Mikojan és Szuszlov elutaztak, nyilvánosságra hozott nyilatkozatukban sajnálkoztak a vérontások miatt, és a kapcsolatok új alapokra helyezését ígérték. 

A börtönökbõl kiszabadították a foglyokat, sajnos a politikaiakon kívül a köztörvényesek is kiszabadultak.

Felsõpetényi házi õrizetébõl Budapestre hozták Mindszenty József hercegprímást. 

A Budapesti Pártbizottság Köztársaság téri épületét megostromolta a tömeg, ugyanis a közvélemény ezt a helyet tekintette a feloszlatott ÁVH és a kommunista pártapparátus forradalom-ellenes központjának. Mezõ Imrét és társait megölték a székház védõivel együtt.

Október 30-án Nagy Imre bejelentette, hogy Magyarországon megszûnik az egypártrendszer; az MDP kimondta a párt feloszlatását; másnap új párt alakult, Magyar Szocialista Munkáspárt (MSZMP) néven. Vezetõje, Kádár János november 1-jén „eltûnt” Budapestrõl (a Szovjetunióba utazott, a forradalom  mellett hitet tett beszédét viszont közvetítették a rádióban). Október 30-tól újjáalakultak az 1947-tõl visszaszorított, felszámolt pártok, politikai szervezetek.

Célkitûzéseik:

-        az ország semlegességének deklarálása;

-        polgári és emberi szabadságjogok tiszteletben tartása;

-        szólás-, sajtó-, gyülekezési-, egyesülési szabadság, lelkiismereti szabadság;

-        a magántulajdon védelme, a szabad-kereskedelem megvalósítása (ugyanakkor nem kérdõjelezték meg az 1945 utáni szociális vívmányokat, sem a legfontosabb üzemek, bankok és bányák államosítását, sem a földreformot).

Mindszenty hercegprímás rádiónyilatkozatában az egyházi intézmények mûködésének biztosítását sürgette (ez részben az egyházi vagyon visszaadására vonatkozott).

Október 31-én Nagy Imre bejelentette, hogy tárgyalásokat kezdeményez Magyarország  Varsói Szerzõdésbõl való kilépése ügyében, a semlegesség kimondása érdekében. Közben Moszkvában megszületett a döntés a magyar forradalom eltiprásáról, és megkezdõdtek a beavatkozás diplomáciai és katonai elõkészületei. Hruscsov egyeztetett a szocialista blokk vezetõivel, a határon pedig átléptek a forradalom leverésére küldött páncélos egységek.

November 1-jén a munkástanácsok a munka felvételére szólítottak fel, 2-án mindenhol elcsendesedtek a harcok, megindult a munka és a közlekedés.

A szovjet csapatok beözönlésének hírére Nagy Imre elõször magyarázatot kért Andropov szovjet nagykövettõl, majd a rádióban bejelentette Magyarország kilépését a Varsói Szerzõdésbõl, kinyilvánította az ország semlegességét, és az ENSZ-hez fordult mindezek biztosításáért.

November 3-án a Parlament épületében az új honvédelmi miniszter, Maléter Pál megkezdte a tárgyalást a szovjet csapatkivonásról. Az elsõ forduló után a magyar küldöttséget Tökölre hívták, a magyarországi szovjet haderõk fõparancsnokságára, itt azonban Szerov, a KGB tábornoka letartóztatta a küldötteket. Ugyanaznap Moszkvában „megalakult” a Kádár János vezette Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány. Ezután Kádár és Münnich Szolnokra repültek.

November 4-én hajnalban a szovjet csapatok általános támadást indítottak Budapest és a nagyobb városok ellen.

05.20-kor Nagy Imre rádióbeszédben közölte a támadás tényét. A szovjet támadás megindulása után a jugoszláv nagykövet átadta Tito üzenetét, hogy a jugoszláv nagykövetség menedékjogot biztosít a forradalmároknak. A magyar vezetõk a jugoszláv közvetítésben bízva, többen családjukkal együtt a jugoszláv nagykövetség épületébe mentek, Mindszenty az amerikai követségre. A parlamentben mindvégig Bibó István államminiszter maradt. Szolnokon a rádióban Kádár János bejelentette  a Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány megalakulását, és hogy a Szovjetunió fegyveres erõinek segítségével megkezdõdött az „ellenforradalom” felszámolása.

A katonai ellenállás megszervezéséhez már késõ volt, csak elszigetelt ellenállási gócok alakultak ki. A nyugati segítségben bizakodva harcoltak sokan, sajnos teljesen kilátástalanul.

Vajon miért nem segített a Nyugat?

November 14-én megalakult a Nagy-budapesti Központi Munkástanács.

Az Írószövetség, a Magyar Tudományos Akadémia és más szervezetek kiáltványokban követelték a szovjet csapatok távozását az országból, a semlegesség biztosítását, a szabadságjogok védelmét.

Kádár november 7-én érkezett a fõvárosba, s Dobi István, az Elnöki Tanács elnöke sietve kinevezte miniszterelnökké (Nagy Imre kormányát elfelejtették felmenteni, erre csak november 12-én került sor). A Forradalmi Munkás-Paraszt Kormány kulcspozícióiba Marosán György, Biszku Béla, Kállai Gyula, Apró Antal és Münnich Ferenc kerültek, akik teljesen a megszálló csapatok függvényei, bábjai voltak; a társadalom többsége elutasította létezésüket.

November 22-én Nagy Imre és társai – bízva a Kádár-kormány által adott garanciában – eltávoztak a Jugoszláv követségrõl, ahol idõközben tarthatatlanná vált a helyzetük. Autóbuszukat szovjet katonák a magyar hatóságok egyetértésével eltérítették, majd a foglyokat Romániába szállították. Ennek hatására s a Kodály Zoltán elnökletével november 12-én létrejött Magyar Értelmiség Forradalmi Tanácsa kezdeményezésére Budapesten november 23-án egyórás elnéptelenedést hirdettek, tiltakozásképp.

A támogatás nélküli kormány november 25-én tárgyalásokat kísérelt meg a munkástanácsok képviselõivel, ez azonban hamar megszakadt a komoly nézetkülönbségek miatt (a munkástanácsok továbbra is Nagy Imrét követelték, valamint a szovjet csapatok kivonását, többpártrendszert, szabad választásokat).

Idõközben Münnich Ferenc vezetésével megszervezték a Magyar Forradalmi Honvéd Karhatalmat, melynek feladata a „rend” helyreállítása volt. A „pufajkások” rendcsinálásának eredménye: 4.700 fõ õrizetbe vétele, 860 elvitele szovjet területre.

December 2-án az MSZMP vezetõi ellenforradalomnak nyilvánították az eseményeket, melynek okaként a Rákosi–Gerõ-klikk helytelen politikáját, a Nagy Imre, Losonczy Géza vezette „pártellenzék” tevékenységét, a „Horthy-fasiszta” és más kapitalista erõk aknamunkáját, valamint a nemzetközi imperializmust jelölték meg. 

Elkezdõdött ill. folytatódott a kíméletlen megtorlás: sortüzek Salgótarjánban, Miskolcon, Egerben; rögtönítélõ bíráskodás...

1957 tavaszától létrehozták a Legfelsõbb Bíróság Népbírósági Tanácsát, melynek ítéletei ellen fellebbezni nem lehetett.

400 halálos ítélet (200-at végre is hajtottak), 20.000 fõt bebörtönöztek, 13.000-t internáltak.

1957-ben, Kádár moszkvai tárgyalásán a szovjetek megígérték, hogy nem engedik haza Rákosiékat, cserébe viszont Nagy Imre és társai bíróság elé állítását és elítélését kérték. 

1958. júniusában a hírhedt koncepciós perben, Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst halálra ítélték; Kopácsi Sándor, Donáth Ferenc, Tildy Zoltán, Jánosi Ferenc és Vásárhelyi Miklós súlyos börtönbüntetést kapott.

1958. június 16-án végrehajtották a halálos ítéleteket (szögesdróttal összekötözve, arccal lefelé temetve jeltelen sírokba). A börtönben Losonczy Géza is meghalt. A megtorlások során 2.500 ember esett el és 200.000 fõ emigrált.