23 + 1 mondat versekrõl

Egy antológia milyensége mindig a válogatóján múlik. Ez tény. Recenziója is egyedi. A Szlovákiai Magyar Írók Társaságának 2006-ban kiadott Szép Versek antológiájáról a Szõrös Kõ fõszerkesztõje, H. Nagy Péter, irodalomtudós, kritikus írását ajánlom. 23 + 1 mondat. Kemény, koppanó, mérvadó véleménysor.

23 + 1 mondat egy antológia kapcsán
Szlovákiai magyar szép versek 2006

0. Az alábbiakban 23 + 1 mondat található a Szlovákiai magyar szép versek 2006 címû antológia kapcsán, melyek – az antológiaolvasás lehetõségeinek megfelelõen – tetszõleges sorrendben olvashatók, folytonosságuk bárhol megszakítható; s bár nem vagyok híve az egymondatos verselemzéseknek, e kombinatorikus struktúrát alkalmasnak tartom arra, hogy – tárgyának megfelelõen: 23 szerzõ + 1 szövegválogató interakciója – bemutassa az adott korpusz összetettségét.

1. Ardamica Zorán harmincöt címû prózaverse József Attila-újraírásként indul, majd több ízben úgy vált át a szerzõk életkorának katalogizálásába (vö. Földényi F. László: Melankólia, Kalligram, Pozsony, 2003, 226–227.), hogy közben a privátszféra diszkurzus-felfüggesztõ játékát teszi láthatóvá (a befejezés ugyanakkor megkettõzi e megszakítás funkcióját, hiszen a központozás hiányának következtében a „ja” indulatszó – útban a képiség felé – a hivatkozott költõ monogramjaként is olvasható).

2. Balázs F. Attila kötetbeli versei közül A hiány sajátossága címû aposztrofikus szöveg oly módon idézi fel a Baudelaire-líra tapasztalatát, hogy – Ardamicától eltérõen, aki életrajzi alakként utal a francia klasszikusra – létrehozza annak egyik korszakos alakzatát, a spleen és ideál közti vertikális mozgás alapszerkezetét („Isteni józanodás / És újra mámor” stb.).

3. Barak László kurvaanyja címû szövege bár Baudelaire-motívumhálóból bomlik ki (a „tenger” összekapcsolása a „menny és pokol” távlatával, vö. Az utazás) – Balázs F. megoldásától eltérõen –, azonnal át is vált a modern líra köznyelvérõl a mindennapok poétikus szóhasználatára, így számolva fel annak a beszédszituációnak a kitüntetettségét, mely lehetõvé teszi az innovatív megszólalást, de immáron alkalmatlanná vált az esztétikai ideológián túli reflexió kifejezésére.

4. Bettes István betûcserés „támadása”, a Szabódó kurta címû opus másképpen teszi próbára az alulretorizáltság teljesítõképességét, mint például a Barak-líra (s itt az antológiában jól megfigyelhetõ a különbség), mivel az elõbbi megkísérli felmutatni a nyelv uralhatatlan dimenzióját, ám nem a jelentések, hanem a jelölõk visszaverõdésének, materialitásának szintjén (pl. kendõ – dönt – döng, illetve az õ-k homofóniája stb.).

5. Csehy Zoltán A perzsa freskófestõ címû kiváló alkotása az antológiabeli szövegek legtöbbjétõl (pl. Ardamica Zorán, Juhász Katalin, Kulcsár Ferenc) távolodva – furfangos módon – úgy teszi témává a kompozíciót alakító képzeletet és az idézéstechnikát (itt: imitáció), hogy éppen azon szövegek lesznek hagyománybéli elõzményei, a rájátszás kimondatlan apropói, melyeket nem idéz: Rilke híres Archaikus Apolló-torzó címû költeménye és Hölderlin Visszaemlékezése.
 
6. Gál Sándor nincs visszatérés címû verse – Csehyhez hasonlóan szintén utal Hölderlinre, csak másképp: az eredet elvesztése kapcsán – a líra „nagy témái” (belsõ terek, antropomorfizmusok) mentén haladva jeleníti meg az elmúlás és a halál képeit, melyek egymásra utaló rendszerként terjesztik ki a „vég” alakzatát, s ezzel a szöveg retorikai tartományában mintegy színre viszik az allegória mortifikációját (a versbeli szekvenciák rombolását).

7. Hizsnyai Zoltán Különb világot… címû szonettkoszorúja (József Attila, A Kozmosz éneke címû szonettkoszorújának mesterszonettje) lelkesítõen profi munka: a szerzõ nem csak a versírás technikáival van maradéktalanul tisztában (ahogy Csehy az antik strófaszerkezetek szabályaival), de úgy képes a hagyomány dialogikus megszólaltatásának (az Ars poeticától az Eszméletig) és az „én” kimondhatóságának az összeegyeztetésére, hogy versének beszélõje nem véti el a József Attila-féle hangot (a szótagszámmal egyetemben), ám pragmatikailag mégsem azonosítható vele maradéktalanul, sõt olykor önmagával sem identikus (erre az ingamozgásra remek példa a zárlat: „kinek a Léthén túl is dolga van / külön[b] világot alkotok: magam”).

8. Hodossy Gyula Tavaszi levél ajtóval, ablakkal címû mikropoémája (mint Csehy verse, képzõmûvészeti párhuzamokra utalva) bár nem használja ki a „levél” szó kétértelmûségét, mégis megalkot egy „talányos” szituációt (rügyfakadás vágya), mely érdekes módon a deiktikus utalások (pl. hogy mi mi után következik) nélkülözésével is  – miközben nem szimultán szerkezetû – közelíteni tudja a líra nyelvét (üres deixis) az elbeszélõi diszkurzusokban honos narrációhoz (pl. követhetõ idõbeli viszonyok).

9. Juhász Katalin Reménytelenül címû mûve (bár Ardamica Zorán alkotásával összhangban ebben is elhangzik valamilyen formában a 35 éves lírai alanyra tett utalás, és valószínûleg ez is köztes mûfajú, mégis attól eltérõ beszédpozíció jellemezi) magába olvaszt egy teljes József Attila-szöveget, melyet érintetlenül hagy ugyan, de hangsúlyait mégis megváltoztatja, hiszen az átkötéseknél a másképpen mûködõ artisztikus nyelv – a regiszterváltás ellenére – magához idomítja, ügyesen eltulajdonítja az idézett részlet elemeit (pl. áttördelem: „Mit megízlelek, elõbb édes, majd savanyodik, sárrá lesz Bennem // a mult hull, mint a kõ” stb.).

10. Kacsinecz Krisztián jelek címû párrímes verse olykor Bettes szövegeire emlékeztetõen erõsíti fel a hangzás poétikáját (törött tõr – turul – gurul), de értelmezhetõségében valószínûleg nem ez dominál elsõsorban, hanem a strófákban felvillantott látványelemek (pl. csillag, sebhely, kereszt stb.) és számok (77, 7, 13, 3, 1) visszavonatkoztatása a címre, illetve ezek egymáshoz rendelésének logikája (pl. éppen az ok-okozatiság eltörlése).

11. Kulcsár Ferenc Erdõ címû alkotása Ardamicával, Juhász Katalinnal, Hizsnyaival (stb.) egyetemben hozza a József Attila-utalást (szószerinti idézetként az Ars poeticából), ám jelen esetben a beszélõ konkrétan ebbõl bontakoztatja ki tulajdonképpeni tárgyát, R. C. monológját, mely projekcióként tágítja ki és transzponálja „a mindenséggel mérd magad” állítás határait a természet–kultúra–transzcendencia hármas vonatkoztatási rendszerében.

12. Mizser Attila Andersen paradigma címû verse – mely Hizsnyaitól eltérõ módon alkalmazza a szonettformát – könnyed szórakoztatás, melyben az írás mint aktus sokfélesége (pl. kényszerítõ jelleg, csonkolás) és széttartó dinamikája (pl. töltelékszavak halmozása, konzisztenciatörések) jut fõszerephez egy redukálttá konstruált tudattartam horizontjában.

13. Németh Zoltán Állati nyelvek, állati versek címû kisciklusa a poétikai barkácsolás – Mizsertõl például különbözõ – példája, melynek hibridgyártó logikája a zoológiát és a taxonómiát, egyáltalán az evolúciót nyelvi kontingenciákkal helyettesíti, megteremtve ezáltal a líra „borgesi fordulatának” horizontjába illeszthetõ mesterséges univerzum „képzelt lényeinek könyvét” (biológia órákra nem ajánlott olvasmány).

14. Öllõs Edit szûkszavú verseinek egyike, a Szieszta nagyon is beszédes a költõi megnyilatkozás szintaktikai eldöntetlenségének szempontjából (tehát itt pl. nem a Németh Zoltán-féle nyelvjátékról, vagy a képek metaforizáltságáról van szó), hiszen e pár sor azzal duplázza meg önnön alanyát, hogy a mondatszerkezetbe beírható lesz az, amit nem kell kitenni, és nincs is ott, de mégis funkciója van: az õ (vagyis a „gondolat” megszemélyesítése mentén, illetve egy jelöletlen személy odaérthetõsége alapján egyaránt olvasható a vers).

15. Polgár Anikó Részképzés a Valhallában címû költeménye többek között azért is (sárkány)vérpezsdítõ színfoltja az antológiának, mert egyrészt nagyon visszafogottan kerüli el a túlesztétizált bölcsészszemlélet közhelyeit (de mégsem úgy, mint párja, Csehy), másrészt az egyetemi diszkurzus és az északi mitológia törmelékeinek egymásba ékelésével termeli ki a posztmodern irónia azon válfaját, mely a szöveg rendeltetésének (Tanácsok héroszoknak) és használhatóságának (tanszéki kutatás) szeparációja által leplezi le és tartja fenn dezorientált kulturális kódjait.

16. Rácz Boglárka – Öllõs Edit verseinek minimalizmusával rokonítható – négy sor a télrõl címû költeménye szubjektív életkép, melynek elsõ, figuratív és második, kiasztikus sora szinesztézikus látásmódot alapoz meg, ám a folytatás (egyben lezárás) mindezt úgy lényegíti át, hogy a hátravetett szcenikai elemek megkérdõjelezik a klasszikus toposz negativitását (tél – csend – hó – halál helyett decemberi hóesés – cigarettázás – gondtalanság).

17. Szászi Zoltán Csarnok címû szabad verse a felejtés és az emlékezet rekvizitumainak egymást váltó, olykor kiegészítõ momentumaira épül (Hizsnyaival karöltve például a Léthe/Lét fiktív etimológiai azonosságára terelve a figyelmet), olyan nagy erejû definitív szólamok közbejöttével („ez az életed / két csillagpislantás közé kifeszített / vászondarabban hintáló véres húsdarab”), melyek nemcsak szétfeszítik a generációs memória és a személyes identitás kereteit, hanem át is rajzolják, labirintusszerûvé tágítják a családi arcképcsarnok – csakis az emlékek kontrasztjában – bejárható útvonalait.

18. Tóth László Értekezés a világteremtésrõl címû (irónia dolgában Polgár Anikó antológiabeli eljárásával említendõ egy lapon, de mindjárt látjuk, másképp mûködik), sziporkázó nyelvi leleményrõl tanúskodó kórházi helyzetverse a kiszolgáltatottság tapasztalatát kétféle értelemben is precízen viszi végig, mivel egyfelõl a lírai alany orvos általi alávetettségérõl – közben a szöveg hagyomány általi megelõzöttségérõl (Dante-allúzió, Kosztolányi-rímválasz) – tudósít a végbélvizsgálat kínos pillanatainak fókuszba állításával, másrészt pedig a teljes szituáció teremtését – más síkon – visszautalja az „én” kompetenciájába: „járjon bár doktorom ujja úgy végbelemben / miként a Teremtõé matathatott Ádám formázása közben a végtelenben, / a világot s benne õt is – legalább filozófiai értelemben – / azért még én teremtem.”
 
19. Tõzsér Árpád – akinek Tóth László egyik, általam nem idézet versét ajánlotta – Hol van már a … címû kritikus szerzeménye régi vitákat elevenít fel, amikor a költészet mibenlétére kérdez rá történeti és személyes vonatkozásban egyaránt (késleltetve egyfajta ars poeticát), de – mint már a szerzõtõl joggal számíthatunk rá – az állásfoglalás nyitottsága elsõsorban nem a mondottság szintjén, hanem a tradíciókezelés mikéntjében nyilvánul meg, hiszen az elégikusnak tûnõ modalitást klasszikushoz méltó eleganciával billenti ki a termékeny párbeszédkészség irányába („Ó, herceg, hol van már a tavalyi tükrözõdési elmélet”); ez a mindenkor megújulásra kész szemlélet éppen ezért nincs – még villoni értelemben sem – elhavazva.

20. Varga Imre Nevembõl a hegy az út címû egyenletesen magas színvonalú alkotása ékes bizonyítéka annak, hogy a hihetetlenül fontos utómodern nyelvhasználat miért tud újra és újra produktívan (megkerülhetetlen módon, a Tóth László párhuzam kétségtelen) integrálódni egy nélküle elképzelhetetlen beszédmódba: mindaz, ami itt mozgósítva van (pl. kozmikus metaforika, a fenomenalisztikus motivika leváltása stb.), maradéktalanul felerõsíti a visszhang nem önmásolódásra berendezkedett, hanem jövõorientált visszacsatolásokat is preformáló jelképzését.

21. Vida Gergely Õszi kérdés címû darabja az antológia egyik gyöngyszeme, mivel a szövegköziség olyan transzdialogikus felfogására tereli a figyelmet, melyben a hagyománytörténés logikája szerint a múlt beszéde a közbejövõ szólam által is artikuláltként válik érthetõvé (módosított vendégszövegként, mint pl. ez esetben a Babits-vers a József Attila-költemény felõl, vagy Hizsnyainál a József Attila-mû Babits felõl bevilágítva), mégpedig úgy, hogy ezek a beszédformációk egymás jelentéseit gazdagítják.

22. Z. Németh István Lenni más címû versére csak rábólintani lehet: ez igen!, végre!, de jó, hogy nincs elrontva: infinitívusz a vége!; hiszen a költõ rendkívül jól kamatoztatja (megértettként gondolja át) azt a poétikát, melyet anno Kovács András Ferenc a Borges Ars poeticáját újraíró Ars memoriæ-vel nyitott fel, s melyet utóbb Halmai Tamás Pascal kertje címû katalógusverse emelt ismét jelentékeny magaslatokba (az antológián belül nincs párja).

23. Zirig Árpád nincs a testnek szerelemillata címû verse – melynek hangulatrögzítõ érdekeltsége Gál Sándor felé mutat – organikus képhasználatot mozgósít, a természeti elemek és a lélekállapot közti jelentésátvitel mozzanata ily módon felidézi a romantikát, kifutása azonban rákérdez az avítt világ lecserélhetõségére, s ezzel a gesztussal el is utasítja a reflektálatlan szentimentalizmust.

+ 1. Kukorelly Endre, a Szlovákiai magyar szép versek 2006 címû kiadvány szövegválogatója imígyen szól koncepciójának elõfeltevéseirõl: „Aki az irodalom alakulásáról, könyvekrõl, szerzõkrõl ír, errõl igen és arról nem, folyamatosan a maga antológiáját állítgatja össze”, azaz a szelekciót az irodalomértés létmódjával hozza összefüggésbe, ami minden valószínûség szerint nagyon rendben van így…