Bettes István
„most már a Mû a mérték.” Nem gondolom, hogy csupán személyes megérzésem lenne, de 15 év elteltével ismét „helyzet” állt elõ, a nemzet megint egy történelmi sorsfordulóhoz érkezett. Bár, ki tudja...
1989 õszét a szülõfalumként számontartott Zádorházán, az akkor még lakható állapotban lévõ nagyszülõi házban töltöttem. Lassan már-már iható újborrá õszült az általam tréfásan „dél-gömöri szupernovának“ becézett kanadai vadszõlõ zavaros murcija. Errõl, a már a világnyelvekre is egyre gyakrabban fordított Hamvasunk legnépszerûbb mûvében ezt írja: „A nova-szõlõ és a belõle készült maró, büdös, bor-szerû folyadék nem egyéb, mint az ördög ügyefogyott próbálkozása, hogy õ is bort csináljon. Soha ennél sikertelenebb kísérlet! A nova a puritánok, a pietisták, a vénkisasszonyok, az agglegények bora, a kapzsi, a fösvény, az irigy, a komisz embereké. Egészséges ember, ha szagát érzi, az orrát is befogja, s ha megkóstolja, eszeveszetten köpködni kezd és addig kiáltozik, amíg valami rendes itallal száját ki nem öblíti.“ Nem folytatom tovább ezt a számomra akkor nagy megdöbbenéssel olvasott, ám egyben nagyon mulatságos és tanulságos rész idézését, mely a falvainkban élõknek ugyancsak lesújtó lehet. Ezt iszogattuk hát, más nem nagyon lévén, kényszerbõl, ráfanyalodva, a rimaszécsi, Futura néven ismert régi, monstruózus, késõ-középkori gabonaraktár felújításán gürcölve is, melyet akkor B. Kovács Pista naiv kulturbuzgalommmal multifunkcionális mûvészeti és közmûvelõdési végvári erõsségnek álmodott. A Rima-parton, a kertészet irodaházában, mintegy bemelegítésképpen, Benedek Lacival és Majoros Ernõvel Dúdor-kiállításhoz, könyvkiállításhoz készítettük a táblákat, készült a Szécsi Szó elsõ két száma, miközben Magyarországról kisteherautónyi szebbnél szebb kivitelezésû könyv érkezett, Zöld Ferenc, B. Kiss Tamás és mások jóvoltából. Bevallom, ebbõl a gyûjteménybõl olvastam ki a novaszõlõrõl és a belõle származó, eléggé el nem itélhetõ, pokoli-sátáni szennyléboráról leírt hamvasi sorokat. Ennél nagyobb hozadék volt azonban az, hogy a szállítmányban rábukkantam Radnóti Miklós akkoriban kiadott naplójegyzeteire. Amennyire nem örültem "A bor filozófiája" tájaink – szükség nova-borivóit – lealázó részeinek, olyan nagy meglepetéssel és örömmel olvastam ki Radnóti útinaplójából, hogy õseit tekintve õ is rimaszécsinek mondható, nagyapja, az öreg Glatter még itt született és itt nyugszik, serénykedésünktõl kõhajításra, a szécsi zsidótemetõben. Az apja pedig a Rimaszécstõl öt kilométerre lévõ, Balog-parti Nemesradnóton, ahonnét a Radnóti név is származik.
Érdemes felidézni ezt a kevéssé ismert irodalomtörténeti értékû vonatkozást: „Runya, július 28. Hétfõ.
Tegnap d. u. indulunk Pestrõl, Klára nõvéremhez. Ideges utazás, újabban irtózom minden helyváltoztatástól. Isaszegen is megállunk, dermedten nézem az ismerõs állomást. Hatvanon túl enged kissé a szorongás, névrejtést játszunk Fiffel. Runyával és Lénártfalvával megverem. »Szomoru nyaralás«. Miért szomorú? – kérdi Fif.(1)
Hát, Páris helyett Runya... Igaz, - mondja, két éve ilyenkor kísérted ki Wagnerékat az Estre...»Túl a felén árt falva, a barack« – mondom s ez megvigasztal kissé mindkettõnket. (...)
Fif a Háború és békét szemelgeti. Föl-fölüti a kedvenc helyeken s mélázva nézi a tájat. Kazlak másznak a dombokon. Átszaladunk a vasárnapi Salgótarjánon, a sétány ünneplõi hosszan néznek a vonat után. Siralmas, – mondom Fifnek. Bólint. Füleken sokáig állunk, aztán „ismerõs“ állomások jönnek. Innen származik a család... Rimaszécs, itt született a nagyapám, az apám Radnóton.”(2)
Csízfürdõ, Lénártfalva. Kiszállunk. Az állomáson István öcsénk, beülünk a fogatba, az öcskös a bakra kapaszkodik a kocsis mellé. Az enyhe gömöri táj, távol a hegyek. Nem
vadregényes, - regés vidék ez – mondja Fif a vonatban.
István nem nagyon válaszol kérdéseinkre, nehezen barátkozó, bizalmatlan kamasz. Minden alkalommal újra meg kell hódítani. Pali, a fiatalabb, könnyedebb. Barátságos vigyorral fogad. Áthajtunk Hanván, a templom elõtt Tompa mellszobra, az egyik házon emléktábla s furcsa – én arra gondolok, hogy Arany János hányszor írta le ezt a falunevet a Tompának küldött levelek borítékán. Hanva... Hamva... játszott õ is a névvel.
S már Runyán vagyunk. Egy órát jöttünk Lénártfalváról, a lovak gõzölnek. Klára (3) nyugodt mosollyal jön felénk, boldog, Fif a kedvence, nem szereti a városias „maskarákat“ és Fif kontyot hord, mint õ és nem festi az arcát, száját, körmét... 3/4 9-re érkezünk, vacsora s beszélgetés éjfélig. Rengeteg csillag esik. Sokan halnak meg – mondja Pali. A háborúban – jegyzi meg István. Klára tizenegy éve özvegy, egyedül gazdálkodik itt. Télen még a két fia is iskolán van.
Most aratnak, panaszkodik, hogy nem kap szalonnát az aratóinak, a magtárból nem tudja kihajtani a patkányokat, de maga sem veszi komolyan a panaszait. Erõs asszony, sosem élt könnyen és sohasem akart könnyen élni.
Soká alszunk, hosszan reggelizünk. Most tizenegy óra. Egy kis asztalt és egy karosszéket hoztunk ki Palival, ülök a góré árnyékában és folytatom az otthon abbahagyott Tibullus-fordítást. A góré ereszérõl apró pókok ereszkednek rám, idegesítenek.(4) július 29.
Tegnap ebéd után a birtokra kocsizunk Klárával, a Madzagra. Klára hajt, Tigris, az öreg fehér kanca, néha lépésben jár, néha megáll. Megvárjuk míg kipiheni magát. Az út felénél kinyílik a táj, a csodálatos Sajóvölgye, egymásbafutó dombok, szelíd s mégis kimért hajlatok... Bizony – követi a tekintetemet Klára (Tigris épp újra pihen), tudod mit írt Tompa válaszul mikor Miskolcra hívták papnak? – Hanvai papnak hamvai Hanván hamvadnak el...
Kinn aratnak. Gólyás vidék ez. Úsznak a levegõben s komolyan lépkednek az aratók nyomában. Szedik a szöcskét, kabócát.” 1941 augusztusában a Madzag-pusztai rokonlátogatásról hazatérve a költõ-mûfordítót és hitvesét Babits Mihálynak, a mesternek a halálhíre fogadja. Elmennek a temetésére és Radnóti megható, klasszicizáló verselési formájától elütõ, kötött és szigorúan szerkesztett, szabadversformákat is ötvözõ mesteropusszal búcsúzik Babitstól.
Csak csont és bõr és fájdalom
Látjátok, annyi szenvedés után most
pihen e hûvös, barna test.
Csak csont és bõr és fájdalom.
S akár a megtépett, kidõlt fatörzs
évgyûrûit mutatja,
bevallja õ is gyötrött éveit,
csak csont és bõr e test.
De most a nemzeté is
csak csont és bõr és fájdalom. Ime,
Balázs, kihez könyörgött, vedd karodba!
Ó, requiem aeternam dona ei...Domine! Szavak jöjjetek köré,
ti fájdalom tajtékai!
ti mind, a gyásztól tompa értelem
homályán bukdosó szavak,
maradjatok velem:
gyászold omló göröngy,
sírj rá a sírra most!
jöjj, könnyû testû fátyol
ó, takard be,
s akit már régen elhagyott a hang, –
gyászold meg õt, te konduló harang,
lebegõ lélek és gömbölyû gyöngy,
s gyászolj megint
te csilla szó, te csillag
te lassú pillantású szó, te hold, s ti többiek! ti mind! Tudtuk már rég, minden hiába, rák
marcangol és szemedben ott ragyog
egy messzi és örök dolgokból font világ,
s hogy oly idõtlen vagy te, mint a csillagok. Tudtuk, hogy meghalsz, tudtuk s mégis oly
árván maradtunk most a Mûvel itt.
Nagysága példa. És magasság.
És szédület. Szivet dobogtató.
Ki nézi most tollat fogó kezünket,
ha betegen, fáradtan is. de mégis...
ki lesz az élõ Mérték most nekünk?
Hogy összetörte már a fájdalom.
nézd, ezt a költeményt is. Mit szólnál hozzá? – lám az eljövõ
költõnek is, ki félve lép még,
most már a Mû a mérték. S nem érti árvaságunk,
ha bólintunk: halott már...
nem ismert téged, ágyadnál nem ült,
s nem ült az az asztalodnál. Nem tudja majd, mi fáj...
s nem kérdi és nem kérdik tõle sem, –
mint egymástól mi, – évek óta már,
mint jelszót, hogy: „ki járt kint nála?
Ki tudja, mondd, hogy van Babits Mihály?“ Halott keze nem fogja már a tollat,
béhunyt szeme nem lát több éjszakát.
Örök világosság, kibomló égi láng
röppen felé a földi füstön át. (1941. augusztus-szeptember)
Azért emeltem ki teljes terjedelmében ezt a költeményt, mert a költõ ebben teljesen egyértelmûen megvallja hovatartozását. Õsei származását ugyan nem tagadja, a kor embertelenül szigorú besorolási viszonyai közt nem is tagadhatja, ám számára mindig a magyar nyelv, a haza, az emberség – s annyi más mindent mellõzve, elhanyagolva és feledve: „már a Mû a mérték“. S hogy pontosan értsük, mirõl van szó, érdemes felidézni Mesterének, mondhatni a összmagyarságra vonatkozó, 1941-ben, halála évében megfogalmazott szellemi végrendelete egy-egy töredékét: „MAGYARSÁG CSAK EGYETLENEGY van az egész világon. El se lehetne képzelni, hogy több legyen belõle: olyan lenne ez, mintha teszem azt több példány lenne egy emberbõl. A nemzet éppannyira egyéniség, mint az egyes ember.
Lehetséges-e, hogy ez a nemzeti egyéniség lelkében széthasadozzon, ahogy elõfordul kóros esetekben egyes embereknél is a szellemi széthasadás? Igen, nyilvánvalóan lehetséges ez a nemzeteknél is. Sõt mivel tökéletes egészség nincsen a világon, minden nemzet lelki életében állandóan vannak kisebb-nagyobb hasadások... De hogy vidékek szerint hasadozzon szét a magyarság? Hogy kisebb egységek váljanak ki belõle, melyek pusztán a maguk külön hagyományaiból akarnának továbbfejlõdeni? Ilyesmire nem tud példát a történelem, az õskor óta, amikor népünk egy részét Ázsiában hagytuk. (...) az erdélyi író, mikor erõsebb székely vagy kalotaszegi színeket kent festéktáblájára, csak az egységes magyar irodalom színskáláját gyarapította. Vannak, akik Erdély különszínûségét, a sajátos erdélyi levegõt és transzilván hangulatot tagadják. Szó sincs róla, hogy ezek között lennék. Erdély vallóban különszínû ország. (...) A mi magyar gyûrûnk ékkövének lapja és éle más-más színben csillog. De mégis egyetlen s szétdarabolhatatlan kincs ez, s valamennyien az egész magyarságot hordozzuk magunkban, mert nem is lehetne, hogy az ékkõnek csak egyik lapját vagy élét hordozzuk. Én magamban hordozom Erdélyt is.
S az erdélyi író Budapestet. De mindannyian magunk-ban hordjuk a Petõfi Alföldjét és a Mikszáth hegyi rétjeit is.”
Radnóti az õ Fifjével 1941 nyarán csak pár napot fürödhetett Petõfi és Mikszáth egykori kedves palócainak még eleven színben pompázó világában, mely az erdélyihez hasonlóan éppoly sajátos színû lapja az egyetemes magyarság gyûrûjének. Valahol olvastam róla, hogy az Újszövetséggel együtt – bárhová utazott is még szabad akaratából, mindig magával hordta Arany János verseinek egy zsebkiadását, melybõl a magyar nyelv gazdag képi eszköztárának minden kincse elõvarázsolható. Kevesen figyelték meg eddig bizonyára, hogy a haza szentségét legszebben megéneklõ Nem tudhatom... címû versét akár Arany János A költõ hazája címû költeménye is ihlethette, melyben
Mûvész hazája széles e világ;
A hírnév országutját lakja õ,
S ez út hosszába’ minden olajág,
Minden babér az õ számára nõ.“
Ám hadd legyen, nem tagadom,
Övé, mely birja õt, a hon:
De szívem azt sugja minduntalan,
Hogy a költõnek egy – csak egy hazája van.
Kezdõdik e hon a csendes tanyának
Küszöbjén, melyhez emlékezete
Köté legelsõ végét fonalának,
Midõn elõször útnak erede;
Hová e gondolatvezér
Mulatni vissza-visszatér –
És egy szerény zöld ággal megpihen,
Mint bárkán a galamb, az õsi tûzhelyen. Ott ismerõsen vészik õt körül
Gyermekkorának játszótársai:
Eléje ott nyájas szóval kerûl
Az agg szülõ – tán már csak néhai:
Minden szöget, minden zugot
Ugy lel, miképen megszokott,
Bár õse telkén most a vén Idõ
Új gazda: bont, épít, a hol s mint kedve jõ. Mely ott felé zeng, a meghitt beszéd
Anyai tejnek édes folyama,
E szó nyitá meg szívét és eszét,
Ajkára ez simult, hogy dallana;
Szerelme bimbó-hajnalán
E nyelvet érté a leány,
S ezen viszonzá a „szeretlek“-et,
Vagy a sohaj szócskát, mit visszarebegett. S a nyílt szivû nép, melyet ott talál,
Vele érzésben és nyelvben rokon;
Dala e nép közt ajkrul ajkra száll,
Örül vagy sír az édes hangokon;
Fogékony ott minden kebel
A dalra, melyet énekel, –
S hogy ebbõl semmi hang el nem veszett,
Tudnia biztosan, mily boldog élvezet! Ameddig ily nép fogja õt körûl,
Nép, melynek érzi keble, zengi szája
A költõ énekét, – addig terûl,
Ott éri végét a költõ hazája;
Azontúl maga jövevény,
Dala üvegházi növény,
Legszebb illatja, színe kárba megy:
Széles világon nincs népe s hona - csak egy! Innen, hogy õ e népet és hazát
Szeretni tudja kimondhatlanúl:
Nem a dijt méri, melyet tán az ád,
Oltára nem önzõ lángokra gyúl;
És bárha szûk, és bárha gyér
A jutalom és a babér:
Õ e honért, e honnal s honnak él,
Örömeit, búját zengván, ha dalra kél. Boldog, ha büszke lantján a haza
Dicsõségének napját zengheti!
Ha nincs multjának vérzõ panasza,
S reménye vásznát jó szél lengeti!
A dal, mit így teremt ujja,
Egy nemzeti hallelujah,
Visszhangja messzi ég alá kihat
És fölverendi’ a késõ századokat.
S utolsó strófája, melyet Arany 1851-ben, Tompa Gólyájával azonos hangulatban írt:
De bár fogy a nép és hazája pusztul,
És a jövendõ hallgat, – nem felel,
Bár keble csak bánat dalára buzdul:
Honát a költõ mégse’ hagyja el: –
És, mely alélt hattyú gyanánt
Várja magára a halált –
Õ nemzetének hattyuéneke,
Õ, a lant bánatos, haldokló gyermeke.
Persze, köztudott, mennyire más korban élt már Radnóti a XX. század közepe felé a Földön, mennyire aljasabb és kegyetlenebb körülmények között kellett élnie, s végül elpusztulnia. A Járkálj csak halálraitélt! versétõl kezdve, melyet 1936-ban Budapesten írt, ez a rossz elõérzet kísért sorsbeteljesülésként a Töredékig, Hetedik és Nyolcadik eclogán keresztül, egészen a végzetes, az 1944. október 31-én, Szentkirályszabadalján keltezett Razglednicákig.
No, és az írásom elején a sátáni nova-borral kapcsolatosan idézett, névtelenül nevezetes Hamvas Béla?
Õ 1968. november 7-én hunyt el Szentendrén, agyvérzésben. Azokban a szörnyû idõkben hadnagy volt. A visszaemlékezések szerint Radnótihoz hasonló munkaszolgálatos századot bíztak rá. Élete kockáztatásával Oszoljt! vezényelt, majd õ maga is eltûnt, mint – ahogy mondják – Petõfi a ködben. Mert ilyen viszonyok közt: tán jobb állatnak lenni vagy inkább nem lenni, nemhogy megszületni... Béke emlékezetükre!*
Megjegyzések: 1 Fif – Gyarmati Fanni [1912– ]. A költõ felesége, majd özvegye, Budapesten él.
2 Apja: Glatter Jakab [1874–1921] kereskedõ. Apai nagyapja, Glatter Jónás [1822-1886] Nemesradnóton volt kocsmáros. A költõ édesanyja, Grósz Ilona [1881-1909].)
3 Unokanõvére, Meiszterné Glatter Klára, fiai István és Pál
4 Albius Tibullus (Kr.e 55-19) – római elégiaköltõ, katonatiszt volt Augustus császár idejében. Mérték felett bálványozta a nõket, ami a rómaiaknál igencsak szokatlan dolog.
Szerinte a legrosszabb ember az, aki megveri a szeretõjét. Az ilyen inkább álljon katonának. Meglehet, Radnóti a runyai góré árnyékában épp egy ilyen, a Hûség címet viselõ versét fordította magyarra.
Rövid idézet belõle:
„Más nõ karjai közt, idegen nyoszolyán sosem alszom,
nem csábít soha már új szerelemre leány!
(…)
Most már égbõl jött szeretõt se szeretne Tibullus,
még maga Vénus sem lenne helyetted elég.”* (A cikk a Gömörország 2004 téli számában, az V.évfolyam/4-ben jelent meg) |
