| A bolond centurió Római polgár volt az apám. Magam is római polgár vagyok. Százados. Katonáim szeretnek. A harcban mindig az elsõ sorban álltam, nem kerültem a halál fenyegetését, belenéztem már ezerszer a szemébe. Sebeim heggedt nyomait büszkén mutogattam vezéreimnek. De most, most valami történt. Ebben a misztikus, poros Júdeában szolgálom a császárt lassan hatodik éve. Ismerem a sivatagot, ismerem a zsúfolt és mocskos városok minden titkát, a kocsmákat, az örömtanyákat, ezerszám láttam kínzócölöpre feszítetteket, jajgatásuk semmit nem jelentett számomra. Napok, hetek óta mégis úgy suttognak rólam a katonáim: ott megy a bolond centurió. Mert én ott voltam. Láttam. Láttam az eget egy pillanat alatt megfeketedni, láttam a porbaburkolódzott város felett a templomot, amint kettéreped a kárpitja. Láttam az Embert. Láttam a helytartó arcán a tétovázás pillanatait, tartottam az edényt amiben megmosta a kezét. Rámnézett és sápadtan suttogva mormolt érthetetlen nyelven, csak annyit értettem suttogásából: ámen. Nem tudom mit jelent ez a szó. Nem tudom mi lett a hegemónal. Vezettem ki a csapatomat a Koponyák Hegyére. Az ítéletet végre kellett hajtani. Katona vagyok. Parancsot kaptam. Miért hívtok bolond centuriónak, tizedeseim? Mert nem rendeltem el a tömeg szétverését? De hiszen nem csináltak semmit. Tisztes távolból nézték, hogyan állítjuk fel a három kíncócölöpöt, néhányan jajveszékeltek, sírtak, de egy katonát ez nem hathat meg. A kivégzés menetét sem zavarta. A két latorral nem volt semmi baj. Loptak, gyilkoltak, raboltak, gazemberek voltak. Még az utolsó pillanatban is szitkozódott az egyik közülük. A másik valamit beszélt azzal a különleges rabbal, aki miatt engem is bolondnak tartanak a katonáim. Mert nem volt az rab. Elesett a cölöppel, nehéz volt neki, mikor húzta magával ki a hegyre. Nem panaszkodott. Nem kért kegyelmet, nem alázkodott meg, de büszke és gõgös sem volt. Emberként ment fel a hegyre és ott láttam meg az ember istenné változását. A teste itt maradt. De valaminek történnie kellett, valami isteni hatalom vette õt tenyerébe. Jupiterre mondom, ott volt a fény a feje körül. Ilyet senki nem látott azelõtt. Tisztiszolgám ott állt mellettem, aztán egyszerre csak térdre esett. Elõtte egy nádszálon szivacsot nyújtott fel az elitéltnek. Az száját hozzáéerintette, majd félrefordult a feje és vége lett. Le kellett szállnom a lovamról, le kellett csatolnom a sisakomat, légszomjam volt, féltem, hideg veríték cseppjeit éreztem a hátamon, pedig fojtó meleg volt. Álltunk és néztük az ernyedt testet. A gomolygó sötétet és a villámok csattogását. Mintha minden égi hatalom haragja leért volna abban a pillanatban arra a hegyre. A szolgám azóta sem szól. Én verejtékezve alszom, hetek óta. Enni, bort inni, örömtanyára menni nincs kedvem. Katonáim úgy hívnak azóta: a bolond centurió. Egyet tudok. Valamiben hiszek. Valaminek tudom a létét. Most már jó. Csak még fáj. Ember lettem, tanúja az isteni létnek. Amit nem mondhatok el. Jó lenne gyorsan háborúba menni és elesni. Az izmaim erõsek, a kardot jól forgatom. De a lelkem az eltört. Nagyon fáj. Megtaláltam magamban az embert. Nevem Longinus... Nem tagadhatom meg a hitet...
|
