Darren Aronofsky 2010-es Oscar-jelölt  alkotásában a rendező karakteres formanyelve az osztrák Haneckétől eltanult atmoszférateremtéssel párosul.  A nászból egy hatásos, bár túldíszített mű született.

Aronofsky a köztudatba a Pí c,. okos trillerével robbant be még 1998-ban. A világsikert a két évvel későbbi függőséget okozó szerekről szóló (nemcsak a kábítószerek, hanem mindennemű bálványok,  például a televízió is) Requiem for a Dream hozta meg. Ezután készült az ezoterikus giccsként aposztrofálható Fontane, majd a rendező -- véleményem szerint -- eddigi legnagyobb dobása: a Pankrátor. Aronofsky imádja a vizuális parádét és a sokkolást, viszont  Pankrátor ennek ellenére a tökéletes szereposztásnak (Mickey Rourke, Melissa Tomey) és a puritán vizualitásnak (kézikamera) köszönhetően vált életszerű, hihető műremekké. A hatásvadász elemek hiányától lett feledhetetlen.

Legújabb mozija egy balettmilliőben játszódó dráma. A tánccsoport a Hattyú halálát készül színpadra vinni. A kujon koreográfus (Vincent Cassel) célja pont az, hogy az unalomig ismert darabot az őszinte átéléssel és a szerepekkel való azonosulással  vigye sikerre. A főszerepet Nina (Natalie Portman) kapja meg, aki a történet elején még csak a fehér hattyú szerepének tud megfelelni. Abszolút önkontroll, a tökéletességre való igyekezet és puritán gyermekiség jellemzi. Feladatul kapja ennek ellentétjét, a fekete hattyút is megtalálni önmagában. A spontán, racionális kontroll nélküli, zsigerből fakadó erőt. Az apollónit és dionüsszoszit egyszerre. Ettől kezdve egyre inkább azonosul a balettmű elátkozott kettős személyiségével, így sorsát könnyen kitalálhatjuk. A történet végkimenetele nem kétséges, ettől függetlenül módfelett izgalmas megoldásokkal kápráztat a mozi.

A játékidő kétharmadáig szépen építkezik a film. A kezdő nyomasztó hangulatot Nina otthona a rózsaszín plüssmackós gyerekszobával és zsarnok anyjával adja meg. Érezhetőek az elfojtások, a beteg viszonyrendszer. Nina az anyja által szofisztikált erőszakkal van gyermekszerepbe kényszerítve, ráadásul szakmai féltékenység is van a levegőben. Az anya ugyanis valaha szintén balerina volt, a teherbeesése vetett véget karrierjének. (Hanecke Zongoratanárnőjében láthattunk gyanúsan hasonló alaphelyzetet). Thomas, a koreográfus szigorú nyomás alatt tartja Ninát, közben csábítja is. A tánccsoportba egy új lány érkezik, aki pontosan Nina ellentétjét személyesíti meg, a laza spontaneitást és életörömöt. Nina vonzódik hozzá, ugyanakkor konkurenciát lát benne.

A felvázolt fő karakterek és konfliktushelyzetek között őrlődik, esik szét a főhősnő pszichéje, a tökéletességig azonosulva a balettmű főszerepével. Nina a fekete hattyút a lázadás és a szex által hozza lassanként felszínre (megajándékozva így a férfinézőket a Mulholland Drive óta forgatott legjobb játékfilmbéli leszbikus jelenettel).  Ám az általános ás szexuális öntudat ébredezését egy idő után hallucinációk is kísérik, majd teljes skizofréniába zuhan a lány.

A baj ott kezdődik, amikor a kimért, jó arányérzékkel adagolt konfliktusok olcsó trükkökké és rémisztgetésekké duzzadnak. A játékidő utolsó harmada meglehetősen elhajlott a remek kezdéstől. Egy idő után logikátlanul és elég hatásvadász módon sokasodnak az ijesztőnek szánt látomások. Kicsit úgy is érzi magát a néző, mintha a moziból észrevétlenül áttolták volna a vidámpark kísértetkastélyába.

Mindazonáltal nyilvánvalóan érdemes mozi. Natalie Portman a meglehetősen összetett szerepben kimagaslóan bizonyított, Cassel pedig remekelt, mint mindig. Marad viszont a Pankrátor a csúcson.