A szemléletesség kedvéért lássunk tehát elöljáróban egy ilyen példát.
Néhány szubjektív széljegyzet Cselényi László „Negyedvirágzás avagy van-e (volt-e, lesz-e) cseh/szlovákiai – felvidéki magyar irodalom?” címû új könyvéhez...  Végy két egyforma fajtájú diófa csemetét, és ültesd el azokat egymástól jó százméternyire: az egyiket a Felvidéknek nevezett helyen, a másikat pedig a határ magyarországi oldalán. Aztán amikor teremni kezdenek, mindkét fa termését összegyûjtöd, a javát egy zsákba öntöd, úgy mégy véle piacra. A kérdés az, meg tudja-e mondani a vevõ, melyik dió melyik fáról származik? Minden bizonnyal azt fogod válaszolni, nyájas olvasó: bizony, ha egyformán ízes, minek firtatni, melyik hol termett. A silány termés eredete meg még kevésbé érdekel.
Ezzel a metaforával tulajdonképpen máris megfogalmaztam a saját válaszomat Cselényi László kérdésfeltevésére, amely kérdésfeltevés helyes, jókor jött, hiszen a mezsgyehatár mostanában igencsak elmosódni látszik, meg azért is jó, mert különben is el kell néha vitatkozni az ültetésrõl, a virágzásokról meg a termésrõl. A Lilium Aurum által 2005-ben kiadott kötetben, amely számos értékes és idõtálló írást is tartalmaz, bizony, vannak fenekedõ, sértõdöttségtõl sem mentes és jól burkoltan, de nyilvánvalóan szurkálni kívánó írások. Ez attól függ, ki milyen viszonyban van Cselényi elképzeléseivel – képletesen és személyesen egyaránt. A könyvnek mindenképpen elõnye, hogy továbblapozásra, vitára, írásra ingerel. Nem sok ilyen munka született az utóbbi idõben. Kérdés, hogy mindazok a taposóaknák, melyeket a szerzõ – ki tudja, gondosan-e vagy  óvatlanul – benne hagyott az anyagban, kinek a lába alatt robbannak fel?
Duba Gyula pontos fogalmazású elõszavában arra figyelmezteti az olvasót, hogy a könyv sajtóban megjelent cikkek válogatása, tehát pillanatfelvételeket, alkalmi írásokat, miniesszéket kapunk kézbe, amelyekben a „mindenkori idõszerûség, az aktualitás a közös jellemzõ”. Ami a könyv összhatását rontja, s amitõl fura érzete támad az olvasónak, hogy olyan punktumrendszerû. Afféle pilátusi alapállást tükröz: amit megírtam, megírtam. Csak hát a pilátusi „megírtam”-nál ott az isteni eleve elhatározás, Cselényi olvasója viszont kétségeket keltõ megfogalmazások – sima oda nem figyelésbõl vagy a szerkesztés hiányosságából a szövegben maradt – taposóaknái között kénytelen haladni. A szerkesztést illetõen még egy személyre szabott kérdés is felmerül: a Negyedvirágzás? címû írásban (ezt az írást aknátlanítanám hosszabban), amely az Iródia nemzedékét elemzi, Cselényi meglehetõsen érdekes jelzõt használ az Iródia szellemi atyjára és mûködtetõjére, Hodossy Gyulára, amikor igazgató-költõnek titulálja, miközben a mozgalomban betöltött szerepérõl egyetlen szót nem ír le. Erre azért figyelmeztetni kellett volna õt a szerkesztõnek, és egyértelmû megfogalmazást kérni tõle, mert amikor Cselényi Hodossyt csupán az Iródia egyik költõjeként kezeli – vagy inkább lekezeli – irodalomtörténeti tényhamisítás esete látszik körvonalazódni.
Természetesen ugyancsak megkérdõjelezhetõ az a sommás vélemény, hogy a Balla Kálmánra és az uborkafára felkapaszkodott utódok nem léteznek, nem képezik a Cselényi által szent tehénné avatott szlovákiai magyar irodalom részét. Én úgy gondolom, ezen az uborkafán elég sokan lógnak ma már, és egész szép termést is hoznak az egyetemes magyar irodalom számára, meg jó  néhányunk örömére, kevesebbek ürömére. Igen furcsa továbbá, amikor a József Attila-díjat hozza szóba. Merthogy valaki fiatalabb korában kapta, mint más. Hát könyörgöm, már ez is baj?! Tudtommal a József Attila-díjat Magyarországon általában igen fiatalon, akár már elsõ kötet után is meg lehet kapni, lásd Varró Dánielt. Az már más kérdés, miért nem kapják meg arra érdemes nem anyaországiak ugyanilyen fiatalon, de errõl máskor, meg különben is, díjra irigykedni nem illik, még akkor sem, ha érzi az ember, hogy már esetleg neki is kijárna. Cselényinek egyébként van József Attila-díja. Így pláne nem értem. Az ezt követõ passzusban van azonban egy igen jó és pontos jellemzés is, mégpedig Barak és Gál Sándor költészetének összehasonlítása. Cselényi itt be kell, hogy vallja, bizony, „Barak költészete alighanem jelentõsebb, mint a Magyarország-szerte agyba-fõbe dicsért, ajnározott Gál Sándoré.”
Valami megfogalmazhatatlan gyomorgörcs nem engedi, hogy virágzásokról beszéljek, bár tudom, e fogalom is szent még, Fábry vezette be, így bántani nyilvánosan még mindig nem lehet, nem illik. Szentségtörés-e hát leírni: szerintem jobb lenne, ha termésrõl beszélnénk. A virágzás fogalmat mellõzve folytatnám tehát a korszakelemzõ tanulmány taposóaknáinak feltárását. A próza esetében Cselényi haldokló posztmodern sablonokról beszél (sajnos ez a lírára is jellemzõ olykor), viszont az akciómûvészetrõl már elismerõn nyilatkozik, miközben maga is bevallja, a mi berkeinkben nem igazán tudni errõl a mûvészeti ágról. Nem igazán tud mit kezdeni Bettes lírájával, bár inkább pozitívan tárgyalja, de ez csak óvatos  kikerülése a problémának, mert az sem igaz, hogy Bettes nem besorolható. Bettes külön kategória, de csak nálunk, mert egyébként a frivol, ironikus, klauni líra nem minden nyom nélküli a magyar irodalomban. Kicsit érdekes, hogy egy szintre emeli Bettessel és Macsovszkyval Turczi Árpádot, aki egyébként Cselényi Aleatória címû mûvének rendhagyó és érdekes tipográfiai munkálatait végezte. (Hát Cselényinél elég ennyi a kanonizáláshoz?) Hipermodernnek és közhelymentesnek tartja Turczit, perspektívát látva benne. Én egyelõre inkább Cselényi-epigonizmust vélek felfedezni a Turczi-féle, egyébként valóban bárhová felfejlõdhetõ költészetben. Csanda Gábort pedig félig-meddig önjelölt kritikusnak minõsíti, bár számottevõ szerepérõl értekezik. Tipikusan Cselényis hozzáállás ez: míg egyik kezével simogat, a másikkal pofon csap. Ki mit vesz észre, persze!
A jelenkor „sanyarú helyzetét” taglalva már azt is megkérdõjelezi, van-e egyáltalán jogosultsága a nemzedék szóhasználatnak. Ugyan miért is ne lenne, ha a hasonló korú szerzõk igényt tartanának rá, csakhogy egyáltalán nem biztos, hogy egy mai fiatal író valamilyen nemzedékhez kíván tartozni. Mivel Cselényi végül mégis nemzedéknek minõsíti Csehy Zoltán korosztályát, maradjunk ennél, aztán majd ki-ki tiltakozzon ellene, ha kedve tartja. Csehy felkészültségébe és tehetségébe nem nagyon lehet belekaparni, így marad az (az antik irodalmat fordító költõ se ússza meg szúrás  nélkül), hogy beidézi Kardos Tibort, aki Csehy fordításkötetérõl mint „obszcén versgyûjteményrõl” szól, meg Huszti Józsefet, aki a „világirodalom legfeslettebb könyveinek magyarítását” valószínûleg nem igazán nézi jó szemmel, de hát én se figyelem jó szívvel a híradásokat a világszerte zajló robbantgatásokról, aztán az mégis van, tõlem függetlenül.
Csehy után gyorsan bonckés alá kerül a Sambucus Kör meg annak „vezére”, Németh Zoltán. Én eddig nem tudtam, hogy van vezére a Sambucusnak, ez hát új információ. Az azonban mégiscsak érdekes, hogy miért minõsíti Németh Zoltán munkásságát irodalomtudósi ácsingózásnak Cselényi? Mivel õ maga is mindenrõl ítélkezik, igazán nem érthetõ számomra, miért baj az, ha egy fiatal irodalomtudósnak is mindenrõl van véleménye. Nem kell azzal feltétlenül egyetérteni, tán maga Németh Zoli lenne a legboldogabb, ha heves viták alakulnának ki egy-egy írása kapcsán, ám egyelõre még állóvíz van, meg állófront, pedig nincsenek is ellenfelek, mert mindenki ugyanazon az oldalon áll, csak másképpen lát. Ez pedig joga mindenkinek!
Hogy kanonizálási elfogultságok vannak? Hogy esetleg felteszik a kérdést: van-e szlovákiai magyar irodalom? Miért is ne? Ha beszélünk róla, még akár lehet is, habár mint a legelején írtam a dióról, mindegy annak, kérem szépen, hol nõ, csak víz, talaj, levegõ meg fény jusson. Németh Zoltán kollégái, a kritikusi csoport többi tagja, a Cselényi szerint pejoratívan értelmezendõ irodalomtudósok nem kapnak nagy figyelmet, Cselényi legföljebb megelõlegezi a bizalmat. A tanulmány megjelenésének ideje óta, tehát 2004 után néhányuknak mindenesetre megjelent az elsõ  kötete, bizonyítottak, sõt még díjakat is hazavittek.
A nem tudósi ambíciókkal rendelkezõkrõl is ejt néhány szót Cselényi. Szûcs Enikõt felemeli, bár az említett szerzõ Nem mondja ki a nevét címû kötete ugyancsak vegyes érzelmeket hagy az olvasóban. Bárczi Zsófia, Keserû József, Kocur László afféle futottak még, majd lesz velük valami címkét kaptak Cselényitõl, pedig eddigi munkásságuk ennél azért többet érdemelne. Mizser Attiláról sem egyértelmûen nyilatkozik Cselényi, csak annyit jelez, lassan a figyelem középpontjába kerül, s egyenrangúvá teszi vele – helyesen – Pénzes Tímeát, bosszantóan viszont Öllõs Editet. Utóbbi esetében a Duett a dadával címû kötetet emeli ki, mondván, felhívta magára a figyelmet a szerzõ. Nos lehet, hogy az Irodalmi Szemlében igen (ott ugyanis az ínséges idõkben házi szerzõvé avanzsált Öllõs Edit), de hol máshol? Juhász Katalin mindössze egyetlen félmondatot kap Cselényitõl, bár azt hiszem, ez nem igazán zavarja a csendben és mélyen építkezõ, a mai líra csúcsait játszva elfoglaló költõt kassai alkotói életében.
„Summa summárum: a szlovákiai magyar irodalom, hamis próféciák ellenére, van és virágzik. Immár negyedszer is alig nyolcvan esztendõ alatt” – írja le utolsó mondatként a tanulmányában Cselényi. Jó, ha tudjuk azonban, a legújabb indiai törvények szerint már a szent teheneket is el lehet zavarni a fõ közlekedési útvonalakról. Hja kérem, globalizálódunk, ami persze nem jelenti azt, hogy a lokális gondolkodásnak nincs helye. Tõzsér Árpád szerint a „gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan” elv szerint nem kerítéseket emelni, inkább nyitni kell. Nem kell elzárkózni, nem kell a magyar nyelven írott – tehát magyar – irodalmat államhatárok általi keretekbe szétporciózni meg értelmetlen kánonrendszerbe szorítani. A dió dió marad még Amerikában is, nem hogy még száz méteres távolságban.
Nyolcvan évrõl beszél Cselényi. Kérdésem: nyolcvan évvel ezelõtt ki gondolta volna, hogy ilyen besorolás születhet? Itt az ideje elfeledni a bezártság idõszakát, a szent tehenek korszakát – és hagyni végbemenni a megtermékenyítést, az ágakat néha szeretettel, odafigyeléssel megnyesegetni, hogy jövõre jobb legyen a termés. Határon túl és innen egyaránt.
|
