A könyv egy nõrõl szól, aki boszorkánynak született. Legalábbis ezt mondta róla egyszer egy javasasszony, mert õ látta a homlokán a jelet. S mondott még többet is róla. Hogy a halál fekszik az ágyában, meg hogy életet ad, s késõbb elveszejti. Persze, ezektõl a szavaktól az akkor még alig tíz éves lányka csak megrettent, s nem is értett belõlük semmit. Az olvasó sem. De mire a trilógia végére érünk, szépen kibontakozik a jóslat, s minden úgy lett, ahogy azt a cigányasszony megjövendölte. De nem csak errõl szól a könyv. A trilógia mindegyik kötete Nuca, az erdélyi rettenetes havasokban élõ lány egy-egy életszakaszát kíséri végig. Az elsõ könyv a kétszer is árvaságra jutott gyerekét, aki egyedül volt kénytelen életben maradni a havasban, A második könyv szól a nõrõl és az asszonyról, aki csak szeretni vágyott és szeretetre vágyott, aki végtelen hosszú teleken át tudta várni a tavaszt és a szívének kedves embert ott fent a Komárnyikon, egyedül. Aki gyermeknek adott életet, de akitõl még azt is elvették. A harmadik könyv pedig szól a megkeseredett, s talán kissé megtébolyult asszonyról, aki végül otthonra és családra talált, de azt is elvették tõle, õt pedig elkergették, mert állítólag boszorkány volt. Mert megmondta az embereknek azt, amit a szemükben látott. De csak azt mondta meg, amit az embereknek tudniuk lehetett. Többet nem. Sokaknak segített, s mégis elkergették. Mert a vallás nem tûri az ilyesmit. Mily hasonló Jézus esetéhez! Nuca is tudta, hogy az a rossz egyre közeledik feléje, és õ nem akart elõle kitérni. Szembe akart vele nézni, mint Jézus. (Persze, Nuca nem is hallott Jézusról). Szól a könyv a juhászokról, a plájászokról, akik ott élnek fent a havason, s olyan igénytelenek (a szó nemes értelmében), mint a gondjaikra bízott állatok. Akik alig beszélnek, mégis sokat mondanak. Akik öregek, és bölcsek. Akik ismerik a havast, az erdõt, az üvereket, s a bennük élõ vadakat, a folyókat és a patakokat. Tudják, hogy mi kell ahhoz, hogy a havasban a telet túléljék. S mindnek van valami keserûsége, amit élete végéig magában hordoz, s egyszer talán az arra érdemesnek el si mond. A könyv szépen szól a havasról. Egy olyan író ír róla, mint Wass Albert, akinek hatalmas erdei voltak, és ismerte is azt, amije volt. Az õ egyéni sorsa, és a könyvbeli Éltetõ grófé kissé hasonlít. Talán kicsit önmagát mintázta meg a regénybeli szereplõ alakjában, aki nem tudta megakadályozni, hogy a vasút keresztülhaladjon az erdõjén, amit úgy szeretett. És nem csak az erdõt veszítette el, de elveszítette a szeretteit is. Mintha ez az ördögmasina a balsorsok özönét zúdította volna a vidékre. Az öreg plájászok ezt így látták, s igazuk is lett. Attól fogva semmi sem maradt olyan, mint régen. „Ma vonatok dübörgése tölti meg a Maros völgyét, s fûrésztelepek szirénája sivít bele az erdõk csöndjébe, s ha valaki sietõ útján egyik irtástól a másikig menve áthalad egy-egy olyan eldugott tisztáson, s régi faházak dõlt romjait látja, nem ér rá gondolkodni azon, hogy ki is élhetett valamikor abban a házban. Régi életek sok furcsa titkát belepte már a moha, mint ahogy belepte az ösvényeket is régen, melyeken hajdan emberek jártak ismeretlen célok után, s melyek ma már nem vezetnek sehova. Legyen ez a könyv tisztességadás, ácsolt fakereszt az emberi vadonban, múló emléke hajdani idõknek.” Aki azt szeretné, hogy egy kicsit megálljon felette ez a rohanó idõ, olvassa el ezt a könyvet, mert ezt fogja tapasztalni.
Az erdélyi Havasokban még sosem jártam. Ezek a képek a Rozsnyó fölött magasló Pozsálóról készültek, amikor az Ökörhegyet másztuk meg... Kovács Ágnes
|