A Himnusz

Január 22-e a Magyar Kultúra Napja. A Himnusz születése napja. Bár még csak 1903-tól himnusz a Himnusz! Néhány információ a magyarok nemzeti énekérõl.

A Himnusz.
Eredeti címén „Hymnus, a magyar nép zivataros századaiból”, szerzette Kölcsey Ferenc. Magyarország nemzeti himnusza. Mielõtte ez nem valék, mármint Kölcsey mûve, a katolikus magyarság néphimnusza a Boldogasszony Anyánk és az Ah, hol vagy magyarok tündöklõ csillaga kezdetû énekek valának, hogy meg az igencsak jelentõs, az református magyarságnak a 90. Zsoltár, minek is kezdõsorai eképpen hangzik: Tebenned bíztunk, elejétõl fogva… Volt ám népszerûsége, gyakran el is húzták virtusból is – a Habsburg-házhoz hû hatóságok által többször betiltott –  az ún. Rákóczi nótát. Rákóczi nótáját Berlioz és Liszt Ferenc is megzenésítette. Virtusos hangulatjában ma is kedvenc hallgatnivalója az magyarságnak. Aznak.

Azt azonban mindenképpen el lehet ám mondani, a Himnusz Kölcsey Ferenc legnagyobb hatású verse, 1823-ban írta szatmárcsekei magányában. Ha a legenda igaz, éppen január 22-én fejezte be. Hogy miért is volt magányos Kölcsey? A kor bûne volt ez, számos vita, meg nem értettség, az irodalom akkori viszonyainak eredménye.

A költeményt már maga a címében meghatározott mûfaj is megjelöli. A vers keretét adó elsõ és utolsó versszak teljességében megfelel a mûfaji elvárásnak: imát, fohászt tartalmaz. A keret által közrefogott versszakok a múltat és jelent állítják szembe egymással. A 2–3. versszakban a múlt dicsõ pillanatait emeli ki Kölcsey, a honfoglalást, az egykori vitathatatlan és történelmi tényeken alapuló gazdasági virágzást és Mátyás király gyõzelmeit. (Na megjegyzem, Mathias rex óta olyan nagyobb gyõzelemre talán csak a londoni 6:3–as meccset tudjuk felhozni.) A következõ versszakok a múlt szenvedéseirõl szólnak, ebbõl bizony kijárt ám bõséggel, így a mongolok, törökök támadásaiból, a belsõ széthúzásokból, a testvérharcokból. A 6–7. versszakban a múlt képei összemosódnak a jelennel. Már a Kölcsey korának jelenével. Tán még a maival is… A vers, a magyar nemzet Himnuszának végén a bûnök felsorolása után ismét elhangzik a fohász, és a költõ Isten oltalmát és áldását kéri a magyar népre. Remélhetõleg csak megkapjuk egyszer!

A magyar himnusz szövegét Kölcsey Ferenc (1790–1838), a reformkor egyik nagy költõje írta 1823-ban és elõször csak 1828-ban jelentette meg. A himnusz zenéjét Erkel Ferenc (1810–1893), zeneszerzõ és karmester szerezte 1844-ben, amikor a nemzeti dal zenéjére kiírt pályázatot megnyerte. A Himnuszt a budapesti Nemzeti Színház mutatta be 1844-ben, azonban csak 1903-ban lett az ország törvényileg elfogadott himnusza. Tehát alig egy százada!  Olyan is volt bizony, hogy az „épülõ szocializmus” idején Rákosi Mátyás elvtárs-pajtás pártfõtitkár megbízta Illyés Gyulát és Kodály Zoltánt egy másik, „szocialista” szemléletû himnusz szerzésével. Kodály Zoltánnak  megjegyzése erre annyi volt: „Minek új? Jó nekünk a régi himnusz.” Ezzel az új himnusz témája lekerült a napirendrõl. Hála Istennek! 

2006. május 7-én avatták fel Budakeszin a Himnusz szobrát. V. Majzik Mária kilenc méter hosszú, négy és fél méter magas alkotása egy kör sugarai mentén jeleníti meg a vers sorait, melynek közepén egy kétméteres, többmázsás, bronzból készült Isten-alak látható. A szobor hét ívbõl álló szerkezetében hétszer három bronzharang szólaltatja meg az ünnepeken Erkel Ferenc mûvét. Már most ilyen is van. Hogy ehhez mit szólna Kölcsey, azt illetékes helyen kell megkérdezni…

Kölcsey Ferenc:
Himnusz
Isten, áldd meg a magyart,
Jó kedvvel, bõséggel,
Nyújts feléje védõ kart,
Ha küzd ellenséggel;
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendõt,
Megbûnhõdte már e nép
A múltat s jövendõt!

Õseinket felhozád
Kárpát szent bércére,
Általad nyert szép hazát
Bendegúznak vére.
S merre zúgnak habjai
Tiszának, Dunának,
Árpád hõs magzatjai
Felvirágozának.

Értünk Kunság mezein
Ért kalászt lengettél,
Tokaj szõlõvesszein
Nektárt csepegtettél.
Zászlónk gyakran plántálád
Vad török sáncára,
S nyögte Mátyás bús hadát
Bécsnek büszke vára.

Hajh, de bûneink miatt
Gyúlt harag kebledben,
S elsújtád villamidat
Dörgõ fellegedben,
Most rabló mongol nyilát
Zúgattad felettünk,
Majd töröktõl rabigát
Vállainkra vettünk.

Hányszor zengett ajkain
Ozmán vad népének
Vert hadunk csonthalmain
Gyõzedelmi ének!
Hányszor támadt tenfiad
Szép hazám, kebledre,
S lettél magzatod miatt
Magzatod hamvvedre!

Bújt az üldözött s felé
Kard nyúl barlangjában,
Szerte nézett, s nem lelé
Honját a hazában,
Bércre hág, és völgybe száll,
Bú s kétség mellette,
Vérözön lábainál,
S lángtenger felette.

Vár állott, most kõhalom;
Kedv s öröm röpkedtek,
Halálhörgés, siralom
Zajlik már helyettek.
S ah, szabadság nem virúl
A holtnak vérébõl,
Kínzó rabság könnye hull
Árvák hõ szemébõl!

Szánd meg, isten, a magyart
Kit vészek hányának,
Nyújts feléje védõ kart
Tengerén kínjának.
Bal sors akit régen tép,
Hozz rá víg esztendõt,
Megbûnhõdte már e nép
A múltat s jövendõt!