A kassai remete

A 19. század elsõ felének Kassáján látványos változások mentek végbe, melyek elsõsorban az építeszetben tapasztalhatók. A klasszicizmus szellemében nõttek ki a Fõ utca máig legismertebb épületei: a Dessewffy palota, a Forgách palota és az evangélikus templom.

A 19. sz. második felében Kassán felgyorsultak a képzõmûvészeti történesek is. Ez köszönhetõ elsõsorban a Klimkovics testvéreknek, akiknek a kezdeményezésére létrejött a térség elsõ múzeuma, Felsõ-magyarországi Múzeum néven.

A 19. sz. végén és a 20. sz. elején képzõmûvészeti magániskolák jöttek létre, egyre több kiállítást szerveztek, festõk, grafikusok, szobrászok közkedvelt városa lett. Kassai képzõmûvészek gyakran állítottak ki Budapesten is, így sokan közülük országos hírnévre tettek szert. A képzõmûvészek közkedvelt zarándokhelye volt München, Párizs, ahol hosszabb-rövidebb idõt töltöttek különbözõ mûvészeti akadémiákon, különbözõ mûvészeti telepeken, de a legtöbben visszatértek Kassára.

Kassa mûvészeti életében fontos szerepet játszott a fiatal tehetségek felnevelése, ebbõl a szempontból a legjelentõsebb volt Krón Jenõ grafikai iskolája, ahol számos ismert képzõmûvész tanulta meg a mûvészet alapjait.

A 20. sz. elsõ felében megjelentek az avantgárd szellemében komponált mûvészeti alkotások. Kassák modernista iskolája is fontos szerepet játszott a mûvészeti felzárkózásban.
Úgy ahogy a város is különbözõ stílusok váltakozásának a színtere volt, ez a sokszínûség ugyanúgy megfigyelhetõ egy-egy mûvész munkáján belül is, amely a mûvésszé érésnek egy természetes folyamata.

Kassához Jakoby ezer szállal kötõdik.
1903-ban született Kassán. 1906-ban családjával Amerikába költözött. A hajóutazás során gyermekparalízisen esett át, bal karja megbénult. 1907-ben édesanyjával visszajöttek Kassára. Itt kezdte meg tanulmányait, majd alkotói munkáját. Sok díj és elismerés után, mint például: a Fekvõ akt c. munkájával 1934-ben elnyerte Kassa város díját, 1963-ban pedig a kiváló munkáért kitüntetést, 1985 áprilisában, 82 éves korában hunyt el.

Jakoby mûvei sose törekedtek másra, mint egyszerûen csak rögzíteni egy ember életének egyes epizódjait. Maga mondta: „ a mûvészet lényege nem az ügyesség és technikai tudás kinyilvánítása, hanem az átélt élmények õszinte kifejezése. A kép nem attól lesz szép, mert szép, hanem attól az élménytõl, ami kiváltotta.“ A másik jellemzõ vonása Jakoby mûvészetének az utánozhatatlan festõi kézírás nyomai. Sokszor használta az egyrétegû festést- alla prima- ez azt jelenti, hogy az ecset inkább száraz volt, mint festékes, ezért sokszor szinte már az alap struktúrájába „vésett“. Ez nemcsak annak a türelmetlenségnek a jele, hogy kimutathassa érzéseit, hanem esztétikai jellemzõ is.

Nehéz megmondani, hogy Jakobynak hány képe született egy régebbi képének megfestésével. És ugyanúgy nehéz megfejteni, hogy a festõ eme rossz szokása okozta-e a legendás „horror vacui“-t a fehér vászon elõtt, ami valójában a túlzott önkritika és frusztráltság. Számára a festés mindig is harc a vászonnal. Mivel nem ismerte ki magát a modern mûvészetekben, így saját élményeire támaszkodott – valószínûleg ez teszi képeit jellegzetessé és sablonmentessé. Amit az életében legfontosabb megemlíteni, hogy Kassát hosszú idõre csak kétszer hagyta el. Tehát bátran állíthatjuk, hogy szinte hermetikus izoláltságban, elzártságban élt. Ezért olyan figyelemreméltó, hogy a nagy mûvészek szintjére jutott anélkül, hogy nevüket akár hangzás alapján is ismerte volna.

Nem mondhatjuk, hogy Jakoby csodagyerek lett volna. Családjában sose volt mûvész. Apja mészáros, nagybátyja asztalos volt.  Családjáról tudni kell, hogy annak ellenére, hogy az apjának szlovák, munkás családja volt, idõközben mégis egy észrevehetetlen metamorfózison mentek keresztül- átálltak a magyar táborba. Sauèin mondta: „ Ha úr akarsz lenni, magyarrá kellj, hogy válj.“  Jakoby örökölte ezt a tulajdonságot, ezt a görcsös ragaszkodást. Csehszlovákia megalakulása után viszont a saját bõrén is megtapasztalhatta a dolgok negatívumait. Ugyanis az addig domináló nép átváltozott egy szenvedõ kisebbséggé. A Jakoby által látogatott gimnáziumban csak a magyar, Hegedûs, igazgatót cserélték le, egy szlovák anyanyelvûre, Murga¹ra. Amit ennél viszont nehezebben élt meg, hogy bevezették a kötelezõ szlovák tanítási nyelvet- ez Jakoby számára lehetetlen helyzet volt. Az iskolát így félig illegálisan végezte el. Pont a nyelvi korlátok miatt választotta Pestet, mint a fõiskolai tanulmányok helyét. Több iskola kipróbálása után 1923-ban Krón esti iskoláját kezdte látogatni. Az év végére már kiállítása is volt, késõbb felvették Réti István iskolájába. A Budapesti Hírlap nagyon dícsérte. Tanulmányainak második évében viszont beleunt és visszajött Kassára, definitíve, de akár azt is mondhatnám, hogy életfogytiglan.

Az 1920-as években erõs hatások érték õt. Ekkor születtek a szomorkás szinte már drámai, tragikus hangulatú képsorozatai. Pld.: Temetés, Kálvária.
Saját elmondása szerint viszont ezt a stílust nem ismerte igazán. Ahogy késõbb fejlõdött festõi készsége, úgy váltott az egyre igényesebb festõi módokra. A budapesti stúdiumnak nagy szerepe volt ebben a fejlõdésben. Meg kell említeni az „alföld mûvészetét“, ami összefoglaló neve azon mûvészek munkásságának, akik követték, ill. hirdették Munkácsy romantikus-realisztikus üzenetét, ami társadalomkritikai gondolkodáson alapszik. A magyar tradíciókból indultak ki, de mégis más-más modern, expresszív stílusjegyekkel együtt nyerték el végsõ formájukat.  Ide tartoznak: Az öregasszony tanulmánya, Az öreg modell vagy az Önarckép. A szolnoki iskola festészetét inkább csak messzirõl kémlelte. Ennek ellenére 1933-ban megszületett a Pihenõ címû képe, ami magában hordozza a szolnoki iskola stílusjegyeit (a napfénnyel elárasstott tájat, dekoratív kolorizmust).

Jakoby együttérzett a proletárokkal- sokszor feltûnt képein a szegénység. Nem tudni, hogy volt-e valamilyen társadalomkritika képeiben, vagy egyszerûen csak rá akart mutatni az ún. ANONYM EMBER individualitására. De tény, hogy sokszor magát rejtette el festményeiben- részévé vált saját képei cselekményének.  Vagy explicit módon, kendõzetlenül mutatja magát, ami szinte sokkolja, de egyben meg is hatja a figyelõt. Vagy, mint a proletár tömeg egy tagjában megbúvó rejtett autoportré, a festõ alteregója.

Az 1929-es év szakadási pont Jakoby mûvészetében: Az önarckép címû képén a paletta letisztult, a vonalak tiszták, minden megnyugszik - Rippl-Rónaiból merített, aki tagja volt a Nabis nevezetû csoportnak.

A következõ stílus, ami hatással volt rá, az a szocialista groteszk. Kiemelkedõ festménye a Kapunyitás (1939). A groteszk jelenléte a gesztikuláció, a mimika és az alak tökéletes stilizációjában figyelhetõ meg. Hasonló képein azzal tette dominánssá az alakokat, hogy szinte csak skicc és karikatúraszerûen vitte fel azt – és ami még intenzívebb hatást kelt, hogy elõszeretettel ábrázolt alul- és felülnézetbõl.

Miután megismerte a szimbolizmust, rájött, milyen módon tudna összekötni látszólag logikátlan dolgokat, pld. A hirdetés fölött, Félelem, Golgota. A hedonista stílusban született képei a 60-as években érték el a csúcsot – A Hernád parton, A kertben, Napfelkelte, vagy a kissé erotikus beütésû, nõket ábrázoló képei: Tavasz, Szeretõk, Nõ pirosban.

Lassan –lassan eljutott a modernizmushoz, de fontos, hogy ez a saját maga által alakított, teremtett stílus. Az Idill címû képe alkotja a határt Jakoby hedonizmusa és az ún. „tiszta festészete“ között. A további képei már az új mûvészi felismerés gyümölcsei. Teljesen felszabadult- és kepei ezt a felszabadultságot hivatottak ünnepelni.

A 70-es évekbeli képein megfigyelhetõ, hogyan cikázik 2 érzés között: az egyedüllét fóbiája és az idegen tömegektõl való frusztráltság váltakozott.

Igazi introvert egyéniség volt: emberileg, nemzetiségileg és kulturálisan.
Ezért nevezzük õt KASSAI REMETÉNEK.

                Horváth Tímea, Márai Sándor Gimnázium, III. évfolyam, Kassa