Követendõ példaként a görög-római ókor mûvészetét állította a figyelem középpontjába. Világosságra, tisztaságra, kiegyensúlyozottságra törekedett, a barokk túlkapásait, érzelmi túltengését, agyondíszített és ellentmondásos stílusát megvetette. A klasszicizmus kibontakozása a felvilágosodás korával esik egybe. E stílusirányzat meghatározása viszonylag bonyolult, hiszen az ókori Róma mûvészete is klasszicizmus a maga nemében, ahogyan a reneszánsz is klasszicizmus, vagy a késõbbi korokban fellelhetõ törekvések, így a XX. század elejének neoklasszicizmusa, vagy a fasiszta Németország mûvészete (ám ez utóbbit talán idézõjelbe kellene tenni) vagy a szocialista realizmusnak nevezett irányzat mûvészete is nevezhetõ klasszicizmusnak. Ezen kívül minden kortól és stílustól független, egyetemes emberi értékeket magas színvonalon kifejezõ mûvészetet is klasszikusnak nevezünk. Minden nemzet a saját türténelmi múltját és lényegét legerõteljesebben és legtisztábban kifejezõ kulturális hagyatékot klasszikus értékként fog fel. Nem beszélve a komolyzene nagy klasszikusairól, vagy esetleg a klasszikus szabású farmernadrágról... És ebben az esetben antik hagyomány, ugye, fel sem merülhet. Antik hagyomány... – ez a szó is elvesztette eredeti jelentését. Mindenre, ami régi, azt mondjuk: antik. Antikvárium, antikvitás, Antalok – vagyis Antik:–) stb. Újból egy már régen felvetett kérdés elõtt állunk: sem a megnevezés, sem az idõbeli behatárolás nem fedi egészen a valóságot. A stílus jellegzetességeirõl fel lehet fedezni ugyan magát a mûvészeti irányzatot, azonban az igazsághoz hozzátartozik az is, hogy a stílus közvetítõi sosem mérték tisztán ezt az „italt”. Folyton felhigítva kapunk belõle, bárhol is nézelõdünk. Vagy kicsit barokkos az íze, vagy kicsit romantikus. Talán ugyanaz mondható el róla, mint a reneszánszról (ami inztermezzo volt csupán a gótika és a barokk hatalmas stíluskorszakai között) – a klasszicizmus is átmenetet képez a barokk és a romantika között (romantikával kevert a realizmus is, a szimbolizmus is és a szecesszió is). Ha pedig a romantika napjainkban használt megfelelõjét vesszük figyelembe: az egész XIX. század is. Talán érthetõbb és könnyebben elfogadható e megállapítás, ha úgy fogalmazom meg, hogy a klasszicizmus átmernetet képez a barokk és a XIX. század között. Nagy szerepe abban áll, hogy a felesleges, ízléstelen külsõségeket eltávolította a barokkban felszabaduló õserõ megnyilvánulásairól. Letisztította a mûvészetet magát. Jó, ha tudjuk, hogy Franciaországban a barokk mindig is klasszicizált, Caravaggio barokk mûvészete teli van realista és romantikus elemekkel, Velázquez inkább realista, Rembrandt alkotásai a romantikához állnak közel, Vermeer van Delft realizmusa sem kétséges... Esetleg beszéljünk a barokk és klasszicizmus határán mûködõ Francisco Goyaról (XVIII–XIX. század), akit a stílusjegyek alapján nem igen tudunk hová sorolni. Fiatalkori alkotásai barokkosak, a késõbbi idõszakára, fõleg a spanyol királyi udvarnál töltött éveire a kritikai realizmus címkét ragaszthatnánk...A napóleoni háborúkra esõ idõszakára azonban már semilyen stílusmegjelölés nem alkalmazható. Mûvészetében jóval meghaladta korát, tekinthetõ a XX. századi expresszionizmus elõfutárának. Expresszionizmusnak nevezzük azt a kifejezésmódot, amikor a mûvész az egyéni (szubjektív) érzéseit, benyomásait erõteljes drámaisággal, olykor torzítva, de minden formai kötés nélkül fejezi ki. Goyánál a formai kötöttség még fellelhetõ, hiszen ahhoz, hogy az egyéni gondolkodásmód teljesen felszabaduljon, jelentõs mértékû kiábrándultság szükséges, elzárkózás a társadalmi elvárások elõl, befelé fordulás... Ami nagyon sok háború, forradalom, társadalmi igazságtalanság eredménye... Az ideálokért lelkesedõ emberi szellemet csak a XIX. század polgári forradalmai, széthulló értékei világosítják fel arról, hogy az embert mélyen belül, önmagában, a saját exisztenciájában keresse.
|