A klasszicizmus II.

Klasszikus értékek, klasszikus zene. Klasszikus szabású farmernadrág. Klasszikus formatervezés... Klasszikus és klasszicista. Vajon mit takarnak a fogalmak. Mi mindenre lehet rásütni ezt a bélyeget? Vajon úgy használjuk ezeket a kifejezéseket, ahogyan az helyénvaló?

Elég nagy a káosz a kifejezés értelmezése körül.

Johann Joahim Winckelmann régészeti felfedezései és tudományos igényû munkái határozták meg ezt az új korszakot, amely lázadt a barokk szertelensége és túlzó erkölcstelensége ellen. "Gondolatok a görög festészet és szobrászat remekeinek utánzásáról" címû mûvében fejtette ki esztétikáját, melyben kimondta, hogy csak egyetlen mûvészi szépség van, amit már az ókori mûvészet is elért: a mérték, a szimmetria, a rend és az egyszerûség. Szerinte mindezek az arányos emberi alakban fedezhetõek fel. Prótagorasz filozófiájához áll közel, aki azt fejtegette, hogy "az ember a mértéke mindennek". Nyugodt fehérség és csendes nagyság - írta le a helyesnek tûnõ esztétikai normát - akár a görög szobrok márvány-fehérsége... Csakhogy a görög szobrok nem készültek márványból és fehérek sem voltak. Bronzból készültek és be voltak festve... Az ám! A római másolatok alapján vont le messzemenõ következtetéseket a görög kultúrát illetõen. Egy tévedésen alapult volna a klasszicista ideál...?
Szerintem a lexikonok meghatározásai sem fedik a valóságot. Klasszikus értékek... Mintha léteznének értékesebb értékek és kevésbé értékesek... Vagy jobb jók és kevésbé jó jók! Hagyjuk talán az egészet, még a végén megsértek egy-két tanárembert, akik pontosan és precízen megmagyaráznák ezt is...

A klasszicizmus szellemi hátterét a felvilágosodás korában kialakult polgári kultúra adta. Az a polgári kultúra, amelyet mint szégyellni való nagyszülõt igyekszik a kamrában elrejteni a polgári demokrácia. Van ugyan, de szenilis szegény. Már maga sem tudja mit akar... Azt se tudja, hogy hívják...

Francisco Goya jelenti talán a legjobb példát ezen ellentmondásos idõszak bemutatásánál. Mint a mûvészettörténet nagyjai esetében, rá sem érvényes semmilyen sztereotípia. Semmilyen meghatározás, semmilyen beskatulyázás. Tehetsége piócaként szívta el energiáját, zsarnokként uralkodott rajta. De kiállta a próbát. Amíg emberi kultúra lesz a földön, emlegetni fogják a nevét. Megszerezte az örök élet boldogságát ez az örökké elégedetlen, kiábrándult és boldogtalan festõ.

Francisco Goya híres alkotásai napjainkig sok mûvész világképét befolyásolják, sokak tekintik egyéni kifejezésmódját követendõ példának. Élete vége felé súlyos betegség fosztotta meg hallásától, így eltávolodott a közélettõl, s magányban, szenvedések közepette, kegyetlenül kellett megtapasztalnia a társadalom ostoba képmutatását.  Ekkor készítette híres rézkarc-ciklusát Caprichos címen, amelyek szatirikus keserûséggel teli látomások az örök emberi nyomorúságról.  A 18. - 19. század fordulóján festette híres "Ruhás Maya" illetve "Meztelen Maya" címû képeit, amelyek Manet elõképeinek is tekinthetnének. "IV. Károly és családja" címû képe hihetetlen éleslátásról tanúskodik. A csoportkép minden alakja realisztikus portré is egyben, mégis több annál. Minden személyrõl véleményt mond, minden személyrõl közli észrevételeit. Amikor Napóleon meghódította Spanyolországot, Goya "A háború borzalmai" címû rézkarcaival reagált az eseményekre. A "Május 2-án" és a "Május 3-án" címû festményein minden klasszikus szabállyal szakított. Nem törõdött a kompozíció törvényszerûségeivel, a klasszikus szabályokkal, egyedül a kifejezés, az expresszív erõ hajtotta. Az esztelen kegyetlenség, az erõszak, az ostobaság, az objektív eszmék által legyilkolt szubjektumok sikolya foglalkoztatta. Szorongásaiból születtek a házának falát beborító táblaképei, amelyek "A süket háza" címet viselik (ismertek "Fekete képek" címen is). Ezek a komor látomások olyan szuggesztív erõvel bírnak, hogy napjainkig megborzongatják a mûértõket. Nekem személy szerint olyanok, mintha a máról szóló jóslatok lennének. 

A korszak másik kiemelkedõ egyénisége Bonaparte Napóleon udvari festõje Jacques-Louis David, aki a kalsszicizmus egész értékrendszerének tiszta képviselõje. Témakörét az ókori Róma legendás nagysága és történelme befolyásolja, Napóleont is római cézárként ábrázolja, a római császárok reinkarnációjaként. Híres alkotásai: „A Horatiusok esküje” – olyan történet, amely követendõ példaként állítható a kor embere elé. Ballada a szabadságról, hazaszeretetrõl, önfeláldozásról, hõsi dicsõségrõl.
„Napóleon megkoronázása” lehetne akár kordokumentum is, ha Napóleon nem hasonlítana annyira Augustus császárra.
„A szabin nõk elrablása” hatalmas kompozíció. Klasszikus letisztultság, nagyszerû színharmónia, rend és fegyelem – még a mozgalmas jelenetekben is. Viszont minden póz csupán színpadias állókép.
 A klasszicista építészet a stílus igazi képviselõje. Nyugodt, fehér felületek jellemzik, mértéktartó elegancia, elfolytott indulatok. „Nyugodt fehérség és csendes nagyság” – ahogy azt Winchelman meghatározta. Lenyûgözõ épületkomplexum a párizsi Pantheon például, vagy a washingtoni Capitoleum.