ROVART - A Rovás alkotócsoport netújságja

ISSN 1337-7167

< Képzőművészet < Képkeret < Papírsárkány < Játéktér < Időtlen < Műhely < Anziksz < Arch < Karcok

reakció

<<< Vissza a főldalra

A komposztálható biopelenkától az elkóborolt dinóig
szerző: Mayer Kitti Hanna	2010-10-11

A komposztálható biopelenkától az elkóborolt dinóig

Design Hét 2010 (október 1 – 10.)

Idén hetedik alkalommal lubickolhattunk a nagybetűs dizájnban. Szó szerinti lubickolásról beszélni igazán nem túlzás: a közel nyolcvan oldalas programfüzetet lapozgatva ember legyen a talpán, aki választani tudott, mikor melyik megnyitóra menjen el.

Ez a szó: dizájn, az öt évvel ezelőtti Idegen szavak szótárában még nem szerepelt (csak úgy, mint ’design’). A magyaros forma immáron annak jelzése, hogy a dizájn mindennapi szóhasználatunkba beépült, és nem kell senkire sem ferde szemmel nézni, ha nem a hivatalos ’design’ megnevezést veti papírra. Ez hasonló lehet, mint a mostanság igencsak divatossá vált ’lájkolni’ kifejezés (az angol ’like’, azaz kedvelni, szeretni igéből), mellyel a különböző közösségi oldalakon találkozhatunk. Nem kizárt, hogy néhány éven belül ez is bekerül az értelmező szótárakba. Nincs is ezzel semmi baj, bár nem áll szándékomban a nyelvújító szerepében tetszelegni, az azonban tagadhatatlan, hogy a különböző technikai változ(tat)ásoknak köszönhetően a nyelv maga is formálódik. Az internetkultúrának köszönhetően, és azt meghaladva lehet lájkolni egy közösségi oldalon megosztott bulifényképet és Esterházy Pétert egyszerre. Ez a mindent bekebelező, végeláthatatlan lájkolási láz elsősorban nem a tárgyról, hanem a kifejezés használójáról tesz tanúbizonyságot. Merthogy (gondolom, kitalálták már) lájkolni: menő. De hogy jön mindez a dizájnhoz?

A lájkolás előtt is ugyanúgy kedveltünk, szerettünk bizonyos dolgokat. Valamelyest hasonló a helyzet a dizájnnal is. Tárgyakkal vesszük körül magunkat, olyan cipőt vásárolunk, ami nem nyomja a lábunkat, nem ázik át az első nagyobb eső alkalmával, és még tetszik is. Bár egy cipővásárlást sokszor inkább nyűgnek tekintünk, sem mint tudatos dizájnprojektnek, annyi azonban bizonyos: ha a cipő, amit kiszemeltünk magunknak szép ugyan, de egy hét múlva letörik a sarka, akkor nincs értelme dizájnról beszélnünk. Pontosabban van: rossz dizájnról. A dizájn azonban csak és kizárólag a jó dizájnnal lehet egyenlő, tehát valami olyasmivel, amiben nemcsak gyönyörködni tudunk, de használjuk is. Ez tiszta sor.

Az, hogy a dizájn ennyire közkedvelt kifejezéssé vált, sokaknak bizony csípi a szemét. Mert (és itt van a kutya elásva): olyasvalamit értenek alatta, mint trendi, drága, luxus, megfizethetetlen. Ez nem feltétlenül igaz, illetve nem minden esetben. Persze, vannak, akik csak azért vásárolnak meg egy tárgyat, mert az egy sztárdesigner munkája (lásd Philip Stark, Marcel Wanders, satöbbi), ilyen esetekben a tárgy funkcionalitása elenyésző fontosságú, mondhatni lényegtelen (s ezt sokszor maguk a tervezők is kihasználják), s a tárgy immár nem használati eszközként, hanem dekorációként funkcionál, amit nyugodt szívvel a polcra lehet rakni, merthogy „nekem ilyen is van.”

Akik nem használják a dizájn terminust (vagy mert nem akarják használni, vagy mert a puszta létezéséről sem tudnak), ugyanúgy formatervezett cipőt húznak a lábukra, csak épp azt mondják: szép a formája, tetszik a színe, kényelmes. És végül ugyanúgy megveszik a cipőt. Valahol tehát ők is a dizájn oltárán áldoznak, tudatalatt.

Érzelmi kötődésünk a tárgyakhoz, melyeket használunk, elkerülhetetlen és fontos. Másképp az élet elképzelhetetlen lenne. A levesestányért nem azért szeretjük (elsősorban), mert szép formája van, hanem mert a békebeli vasárnapi ebédeket juttatja eszünkbe, amikor az asztalra került a nagymama gyöngyöző tyúkhúslevese. Mindig a történet és az idő a legfontosabb, ami során az egykor még újból megszokott, otthonos tárgy (és annál is több) lesz. Ezért aztán teljesen érthető azoknak a reakciója, akik a ma dizájntárgyát feleslegesnek és értelmetlennek látják. Az ő számukra valóban felesleges és értelmetlen, mert még kapcsolat nélküli. Nekem például egyik kedvenc elfoglaltságaim közé tartozik, hogy bemegyek egy antik kereskedésbe, és húsz percen keresztül csak nézelődöm (az eladó nagy bánatára, általában). Tüzetesen megszemlélem a kámea brossokat, ezüst étkészleteket, kopott öltözőasztalokat – mert meseszépek és mert történetük van. Csak meg kell fejteni, ki kell találni. Mert nincsen történet nélküli tárgy. Az emberi tényező kiiktatásával nagy valószínűséggel a tárgy létjogosultsága is megszűnik.

S hogy miért mondtam el mindezt? Azért, hogy lássuk, ez a „dizájnmizéria” korántsem egyszerű dolog, s hogy javarészt mi magunk vagyunk, akik ezeket a terminusokat használjuk és alakítjuk (nem pedig fordítva). És akkor még nem szóltam a gazdasági, kulturális, politikai és egyéb (igencsak fontos) tényezőkről, amik a dizájnnal való kapcsolatunkat (akár döntően) befolyásolhatják.

Design Hét ez évi szlogenje: Élj vele! Azt hiszem, ez jobban nem is rímelhetne a fentebb leírtakra, hiszen a dizájn elemi tulajdonságára, a használhatóságra hívja fel a figyelmet. Használni annyi, mint meghatározott célra alkalmazni, igénybe venni. Márpedig ha a cél - amire a használat irányul - meghatározott, akkor a használatnak magának is tudatosnak kell lennie. Ez nem jelent mást, minthogy tudjuk, melyik tárgy mely cselekvés, munka végzésére a legalkalmasabb, és hogy annak a tárgynak ebből kifolyólag milyen tulajdonságokkal kell rendelkeznie. Ez egyértelmű. Nem szabad azonban elfeledkeznünk arról, hogy az idő előrehaladtával változnak a fogyasztói igények, és ennek következtében maguk a használati eszközök is. Ennek egyik legkézenfekvőbb példája az az MP3 lejátszó lehet, amely ebben az évben elnyerte ’terv’ kategóriában a Magyar Formatervezési Díjat. Kucsera Péter ’Pocakzene’ fantázianévre hallgató készüléke kifejezetten kismamák számára készült. A 21. századi anyukáknak már nem feltétlenül jut idejük arra, hogy leendő gyermeküknek énekeljenek, viszont tudják, a zene (egyesek például csak és kizárólag Bachra esküsznek) jó hatással van a magzatra. Ugyancsak fiatalos és bájos munkájával érdemelte ki Koroknai Máté a díjat ’diák’ kategóriában. ’Zoowerk’ elnevezésű porszívócsaládja béka- illetve elefántformát ölt, amivel felülírja a házimunkával kapcsolatos „ki nem állhatom” attitűdünket. A középületekbe kihelyezhető tűzvédelmi mentőmaszk már kevésbé szellemes, de használata legalább annyira egyszerű, mint az előbb említett porszívóé. Az ember a maszkot tartalmazó kis csomagot, mint valami borítékot vagy instant levesporos zacskót feltépi, és egy mozdulattal a fejére helyezi. Nagy Máté díjat nyert munkája akár tíz percig is képes védelmet nyújtani a tűz füstje ellen, amely időtartam sok esetben akár életmentő is lehet. Figyelemre méltó ’különdíj’ kategóriában Földényi Irma ’Eco Highway’ elnevezésű pályamunkája. Az autópályák elmaradhatatlan hangelnyelő falai hasznos munkára foghatók: a menetszélből ugyanis a sok száz membrám képes energiát előállítani, amit a későbbiekben például a közvilágításban lehet hasznosítani. A kiállított pályaművek között találkozhattunk még kézi hajszárítóval, fekvő kerékpárral, babahordozó ruházattal, vízhatlan kötött kabáttal, ergonómiai gyerekszékkel, valamint öltözékekkel és kiegészítőkkel, melyek az újrahasznosítás jegyében születtek.

Ha már újrahasznosítás: nem győzzük nyomatékosítani, hogy manapság a design egyik legfontosabb feladata az, hogy környezettudatos termékeket állítson elő, környezettudatos módon. A tárgy elkészülte előtt, közben és után is figyelembe veszik a tervezők, hogy csak és kizárólag környezetbarát alapanyagokat használjanak fel, s hogy lehetőleg maga a munkafolyamat se károstsa a környezetet, sőt a tárgyat használat után is környezetbarát módon lehessen megsemmisíteni, esetleg újra felhasználni. A Design Terminálban megrendezett ’Design az élhető jövőért’ kiállítás egy sor ehhez hasonló példával szolgál. Ilyen például az a nagyon egyszerű (már-már józan paraszti) megoldás, hogy a boltban megvásárolt cipőt nem a doboznál legalább tízszer hatalmasabb műanyag szatyorban kapja meg a vásárló, hanem egy fül segítségével magát a dobozt teszi hordozhatóvá. A biotextilek közül számomra a legnagyobb élményt egy olyan vegyszer- és illatanyagmentes pelenka jelentette, mely (használat után!) nyugodt szívvel komposztálható, vagy lehúzható a vécében. De volt PET palackokból készült napelemes hátizsák is, amely akár 4 W energiát is képes előállítani, ha az ember éppen egy napsütéses hegyi túrára indul, amivel aztán igény szerint feltölthető a mobiltelefon, a fényképezőgép. Vagy például ott volt a dinamóval felszerelt hintaszék, ahol is a mozgási energia alakul át villamos energiává, hogy kényelmesen és környezetkímélő módon tudjunk olvasni. Bár ezek javarészt külföldi példák (San Franciscóban például 2013-ig 1100 napelemes buszmegállót kívánnak létesíteni), akad magyar projekt is, mint a Népliget Center Irodaház, ahol napkollektorokkal állítják elő a meleg vizet, és az irodákból elszívott levegő hője fűti a mélygarázsokat. Az egyre kevesebb zöld területek orvoslására általában függőkertek, függőleges farmok kialakításával kísérleteznek a tervezők.

A Ráday utcában egymást érik a kávéházak, apró boltocskák és galériák, az ember egy csésze kávé mellé kaphat egy falat művészetet. A Ráday Képesházban megrendezett ’Röptetés’ címet viselő kiállításon a Moholy-Nagy Művészeti Egyetem fémműves növendékeinek munkáit ismerhette meg a közönség. Alapvetően az efféle kiállítások célja az, hogy bemutassa a művészeti iskolákban tanulók szakmai fejlettségét, azt az attitűdöt, hogy ők nem holmi elvont művészszerzetek, akik „csak” alkotnak, hanem igenis azzal a megfontolással készítik tárgyaikat, hogy azokat mások a későbbiekben forgalmazni és használni fogják. Példa erre az egyéni paraméterek alapján, testre (akarom mondani: fejre) szabottan készülő szemüveg, nyakba akasztható „boaékszer” vagy a VJ kultúra számára tervezett díj. Sőt, még az egyház és a design találkozása is lehetséges, amennyiben a kehely és az ostyatartó az egyházi hagyományokat tiszteletben tartva, mégis friss formában születik újjá. Jó látni az ilyet.

Ó, igen, a dinó - már majdnem megfeledkeztem róla. Merthogy sajnos, csak egy napig volt látható, de hatalmas méreténél fogva senkinek sem kerülte el a figyelmét. A faelemekből készült dinoszauruszt még a nyáron készítették a MOME hallgatói vidéken, ahonnan nem kis nehézségek árán szállították fel az állatot Budapestre. A Gödör nevezetű helyen egyébként is sok vadállat megfordul, a mi kis dinónk azonban teljes nyugodtsággal nézegette magát a medence víztükrében.