A krisztológiáról

Az egyház hagyományos hitvallása azt állította, hogy Jézus személyében egyesült az isteni és az emberi természet. Ez az elvont lényegmagyarázat erõs vázat adott a Krisztusról szóló tanításnak, de nélkülözte azt az életszerûséget, ami éppen az evangéliumok jellemzõje.

Jézus Krisztus kezdettõl fogva két vonatkozásban volt kihívás az ember számára. Elõször azért, mert magatartása és követelménye valamilyen erkölcsi kötelességet és kizárólagosságot hirdetett. Aki vele kapcsolatba került, annak éreznie kellett, hogy ez a Jézus õt szembesíti Istennel, mint az ember végsõ céljával, s ezért döntenie kellett mellette vagy ellene. Ebbõl következett a második kihívás: tisztázni az õ kilétét.
A kettõs kihívás az óta is megmaradt. De csak azért, mert belõle nem lett elmosódott történelmi emlék, hanem van egy kereszténység, egy szervezett Egyház, amely õt hirdeti, 2000 év óta tanúskodik róla, s az õ nevében szembesíti az embereket Istennel, illetve életük értelmével, örök sorsukkal.

1. 2. A mai krisztológiai kérdésfeltevés perspektívái

A krisztológia erõteljes újraértelmezésének munkája ténylegesen a khalkedóni zsinat 1500 éves évfordulóján (451-1951) indult meg. Karl Rahner programadó tanulmányában „Khalkedón- vég avagy kezdet” kifejtette, hogy a zsinat krisztológiai meghatározása végett vetett egy igen heves és alapvetõ vitának, amely a krisztológiai igazság gyõzelmét jelentette, amely azonban egyben új kérdések, mélyebb belátások kezdete is lett. Így kezdõdött a khalkedóni dogma újraértelmezési folyamata, amely folyamat aztán szétvetette a dogma értelmezési kereteit (Jézus Krisztus igaz Isten és igaz ember egy személyben), és különbözõ bölcseleti módszerek és kategóriák, átfogó jellegû korszerû perspektívák segítségével egészen új utakra indult.
Általánosságban azt lehet mondani, hogy elõször a mai gondolkodás történetisége, aztán az újszövetségi egzegetikai törekvések, a hitért érzett más felelõsség, különbözõ teológiai szempontok és a teológián kívül álló és szekularizált nézetek alkotják azt a perspektívát, melyben a mai krisztológiai értelmezés folyik.

2. FUNKCIONÁLIS KRISZTOLÓGIAI ÉRTELMEZÉSEK

Azt célozzák meg elsõsorban, hogy Krisztus alakját és üzenetét lefordítsák és átalakítsák a korszerû hitmegértés és megvalósítás horizontjában.

2. 1. RUDOLF BULTMANN

Nála a kiindulópont az apostoli igahirdetés. Krisztus valójában a kérügmában van jelen, és azt mítosztalanítva áttehetjük a mai korba. Csak az igehirdetés követelménye alapján, a személyes hit végrehajtásával lehet Krisztus igazságát és mélységét felfedni. A mai tudományos világnézetû embernek mítosztalanítani kell az evangéliumot, illetve a kereszténység igazi értelmét, mondanivalóját kell kihámozni a mai embernek érthetõ módon megfogalmazni. A mai ember nyelvére való átfordítást nevezi Bultmann mítosztalanításnak. Jézus istenfiúsága azt jelenti, hogy õ Isten Szavának hordozója, feltámadása azt jelzi, hogy Isten örök életében részesedtünk, az utolsó ítélet bármelyik pillanatban bekövetkezõ eszkatológikus ítéletet jelent. Nem tagadja a mítosz értékét, hanem egzisztenciális értelmezéssel új értelmet ad neki. Bultmann kétségtelen érdeme, hogy alapvetõ kísérletet tett a hit és megértés korszerû újrafogalmazásában. Bultmannt azonban igen erõs kritika is érte mind protestáns, mind katolikus oldalról. Túlságosan szûknek tûnik az alap, melyre a hit új megértését visszavezeti. Bultmann krisztológiája csak Krisztus jelentõségével foglalkozik, de nem kilétével. Itt kizárólag az a kérdés, hogy kicsoda Krisztus az én hitemben, illetve az Egyház hitében, de elkerül minden tárgyiasítást. Egyedül Krisztus egzisztenciális jelentõsége fontos. Isten Jézusban megszólít engem, és létemet úgy ismerhetem meg, mint amely üdvösségre van szánva. Jézus ügye, jelentõsége tehát kizárólag az igehirdetésben van jelen. Nem az a fontos, hogy az igehirdetés mit mond, hanem az, hogy Krisztusról beszél, és engem figyelmeztet az üdvösségre. Itt tehát a hit mögött elvész a történetiség és az evangélium normatív jellege.
Bultmann a hitet elszakította a történeti Jézustól, az igazolható elõzményektõl, s ezzel elkerülte a hit és tudás összetûzését.

2. 2. HERBERT BRAUN

Mesterével, Bultmannal szemben azt vallja, hogy a krisztológiai kiindulás nem lehet az apostoli igehirdetés, hanem csak a történeti Jézus. Természetesen alakját meg kell tisztítani a mitológiai bemutatás sallangjaitól. Jézust, a konkrét embert kell alapul venni, s õt földi életébõl, egyéniségébõl kell magyarázni. A krisztológiát kizárólag az õ igehirdetésébõl kell kiolvasni. Itt a krisztológia tehát nem más, mint antropológia, a transzcendencia elvész az ismeretelméleti pozitivizmusban. Jézust csak funkciója, a hitbeli magatartása tette megváltóvá, s csak ezt hagyta azokra, akik hisznek benne.

2. 3. GERHARD EBELING

Szintén funkcionális krisztológiát mûvel, amikor a krisztológia feladatává teszi a Jézus hit közvetítését. A történeti Jézushoz nemcsak a mítosztalanítás miatt kell visszanyúlni, hanem a Krisztus-hit egzisztenciális értékelése miatt is. Azt kell keresni, hogy nála mi volt az igehirdetés, a tanítás, mert annak kell megmaradnia az egyházban. Jézus egész mondanivalója az életnek, az emberi létnek az a bizonyossága, amely az Atyára való ráhagyatkozásból folyik. Ebeling is látja, hogy az újszövetségi könyvekben Jézus nem csak a hit példája, hanem egyúttal tárgya is: az apostoli egyház õbenne hisz. De szerinte ez csak a húsvéti hagyományból alakult ki. Valójában a húsvéti esemény nem akart mást mondani, mint a földi Jézus megértését. Vagyis azt, hogy aki ráhagyatkozik Istenre, annak örök sorsa is biztonságban van. Nyilvánvaló, hogy ebben a megvilágításban Jézus kereszthalála és feltámadása is relativizálódik, sõt elveszti jelentõségét. Egyetlen eredmény az, hogy Jézus ügye megy tovább: a hívõ ember Istenre támaszkodva vállalja sorsát.

2. 4. HANS KÜNG

Õszerinte az Újszövetségben igazán Jézus funkcionális megváltó szerepérõl van szó, amit aztán az egyház teológusai a hellenizmus hatása alatt ontológiai személetté átalakítottak, akkor vált lényegessé a préegzisztencia, a megtestesülés. Pedig csak a Jézussal való találkozás a fontos, az õ funkciója, az üdvözítõ hatása, szerepe és csak ez lehet a mai ember számára ésszerû. Hatalmas krsztológiai mûvében („Christ sein”) felvázolja a kérdés horizontját, aztán pontos megkülönböztetést tesz, majd felvázolja programját, végül rámutat a keresztény praxisra. Küngöt az érdekli, hogy igazán ma ki a keresztény; ha ez Jézus Krisztustól függ és azon alapul, akkor továbbá kicsoda Jézus Krisztus és ennek alapján ki él keresztény életet? Küng nézetei heves vitát váltottak ki. Bár az elsõ benyomások mûvének olvasásakor kedvezõek, de aztán egyszer csak szaporodnak az olvasóban a kérdések, nemcsak azért, mert lényeges szempontokat figyelmen kívül hagy (Szentlélek, kegyelem stb.), hanem lényeges hiányosságok mutathatók ki, megnyirbálja az evangélium adatait. Alapjában a történeti- kritikai módszert követi.

3. AZ ISTENEMBERI LÉTET MEGVILÁGÍTÓ KRISZTOLÓGIÁK

A hagyományos egyházi teológiában a Khalkedóni zsinat óta központi helyet foglalt el az a krsztológiai dogma, hogy a Logosz személyében egyesült az isteni és emberi természet. Ezzel a maga helyére került Krisztus istenfiúsága és közvetítõ szerepe. De a dogma nem érintette azt a kérdést, hogy milyen helyet foglal õ el a kozmoszban és a konkrét történelemben. Ezért a khalkedoni dogmát nem kellett okvetlenül a krisztológiai viták lezárásának tekinteni, hanem „új kezdetnek”. Korunk feltûnõ jelensége volt a világkép megváltozása és a természet jelenségeinek tudományos magyarázata. A lét új szemlélete indítást adott arra, hogy Krisztus helyét újra meghatározzuk a világmindenségben, és hogy megváltói tevékenységének hatását beleállítsuk a történelem folyásába.

3. 1. A KOZMIKUS KRISZTUS- TEILHARD DE CHARDEN

A tapasztalati világ, a természettudomány oldaláról közelít a Krisztus-kérdéshez Chardin, aki mûveinek hatásával továbbra is jelen van korunk teológiájában. Teilhard nagy érdeme az, hogy kimutatja, miként vezet át a tapasztalati síkon megragadható fejlõdés-ív- a bio-, pszicho-, és noogenezis- a krisztogenezisbe. De Krisztus nála nemcsak az anyagfejlõdés ómegapontja, hanem atörténelmi fejlõdésé is: Isten fejlõdéstervének célpontja a Krisztusban egységesülõ és átistenülõ emberség. A kozmikus krisztológia vonzereje abban van, hogy felcsillantja a lehetõséget a hit és tudás összebékíthetetlennek tûnõ pólusainak együttlátására.
A teológusok megállapították, a nézet gyengéje az, hogy Jézus emberi valósága kevés szerepet kap, s a megváltás misztériuma, a kegyelem kiérdemlése sem jut eléggé kifejezésre. Jézus embersége csupán eszköz Isten kezében. Pedig Jézus igazi, szabadon vállalt, személyes áldozatával áll benne az üdvrendben. Emellett Teilhard kozmikus Krisztusa azért is szorulna kiegészítésre, mert megváltozott a korszemlélet. A fejlõdés-hit optimizmusa nem lehet uralkodó látásmód a háborúk rémétõl fenyegetett korban. Problémát jelent az is, hogy a népesség növekedésével szemben a szociális igazságosság sok országban visszamarad. Ezeknek a problémáknak az árnyékában szinte lehetetlen többé egyoldalúan világos színekkel megrajzolnunk hitünket, Krisztus-képünket.

3. 2. TRANSZCENDENTÁLIS KRISZTOLÓGIA- KARL RAHNER

Karl Rahner teológiája is az egész lét- hangsúlyozottan pedig az emberi létezés- kulcskérdésének tartja a krisztológiát. A transzcendens módszer segítségével kívánja a mai ember létértéséhez közel hozni Krisztust. Rahner a történelmi Jézus Krisztusról akar beszélni: Isten történelmi adottságok közt fejezte ki magát Krisztusban. Ebbõl a történelmi szemléletbõl következik az antropológiai jelleg. Rahner módszere nem csupán azt mutatja ki, hogy az ember képes a természetfölötti befogadására, hanem maga ez az élõ transzcendencia, nyitottság Istenre.
Rahner teológiai értelmezése a következõ; elõször transzcendentális dedukció segítségével megrajzolja az Abszolút Üdvözítõ ideálját, majd pontosan kimutatja Jézus életének történetileg, tapasztalhatólag konkrét alakját. Rahner úgy gondolja, hogy transzcendentális krisztológiája alkalmas a bibliai üzenetben elénk táruló lényeges szempontok értelmezésére. A Szentírás történeti megvalósulásról tanúskodik, a transzcendentális módszer pedig a lényegi, feltétlen vonásokat emeli ki a szövegekben, amelyek Isten szabad önközlésének megnyilvánulásai.
Rahner vitathatatlan érdeme, hogy a transzcendentális krisztológiával érthetõbbé és elfogadhatóbbá akarta tenni Krisztus misztériumát. A transzcendentális tapasztalat segítségével valóban rákérdez az isteni és emberi létre, s ott felfedi azokat a szempontokat, melyek a misztériumot megvilágítják. Az antropológia segítségével Isten emberi formában történõ önközlésének jelenségét és lehetõségi föltételét jobban meg lehet világítani.

Zsóka János (2/1. rész)

A cikket Zichy Mihály illusztrációival egészítettük ki, melyeket Madách Imre: Az ember tragédiája címû alkotásához 1887-ben késztett.