A LAOKOON SZOBORCSOPORT

A Laokoon szoborcsoport alkotói szobrásztechnikai zsenialitásról, történetmesélõ tehetségrõl, jóslatról, talán csodáról tettek tanúbizonyságot.

    A görög  szobrásztrió (Ageszandrosz, Athenodorosz, Polydorosz) által készített bronzszobor római márványmásolatát 1506-ban találták meg Rómában. A szoborcsoport 2,46 méter magas, egynézetû háromszögkompozíció.

    Laokoon szobra meghatározó jelleggel bír a mûvészettörténetben. Plinius szerint a görög szobrászat legjobb darabja. Michelangelo beleszeretett a mûalkotásba (Lynn Catterson szerint maga Michelangelo készítette a szobrot merõ pénzsóvárgásból, mivel a Mediciek többet voltak hajlandóak fizetni az antik szobrokért, s lévén, hogy Michelangelo naponta csak három órát aludt, elvileg a Piétával együtt is gyõzte volna elkészíteni.). Rubens  és Rembrandt tanultak belõle. A klasszicizmus gondolkodói, Lessing és Winckelmann végeláthatatlan elemzéseket és vitákat folytattak a szoborcsoport milyenségérõl, annak ellenére, hogy egyikük sem látta saját szemével az eredetit (azaz a római másolatot), csak rézkarcokról és tanulmányrajzokból ismerték a szobrot. Winkelmann ahogy az antik görög mûvészetet mint olyat, ezt a konkrét szobrot is alaposan félreértette. Teóriája szerint ugyanis a fennkölt szenvedés szomorúságba való szublimációja látható a mûvön, holott a szoborcsoport a fizikai fájdalom elviselhetetlenségérõl szól(?), ordít! Winckelmann szerint Laokoon nem is adhat ki hangot az ábrázolt pillanatban, némán kéne viselnie a fájdalmat, ha tiszteletre méltó akar maradni…

    Mirõl szól hát Laokoon szobra, s miért olyan kimagasló? A nézõre leginkább teátrális, olvasható gesztusaival, mozdulataival és dinamikájával hat. A görcsös, megfeszült tagok mozgalmasságának a körülfonódó kígyó meanderei játszanak alá. Érdekes az ábrázoltak közti viszonyháló. A primárisan érzékelhetõ dinamika mögött az olvasható idõbeliség teszi még nyugtalanabbá a mûvet. Vándorol, mozgásban van a figurákat elrabló láthatatlan halál, mégpedig balról jobbra halad. A bal fiú már élettelenül esik össze, adja át magát a kígyó szorításának. Laokoon, a fõfigura is halálos marást kapott, de megfeszült tagjai, duzzadó izmai még harcolnak az elkerülhetetlen ellen. A jobb oldali figura még viszonylagos biztonságban van, bal lábát és jobb kezét fonták körül a fenevadak. Esdeklõ tekintetét apja felé fordítja, aki nem néz viszont. Laokoon a fájdalomtól és halálfélelemtõl eltorzult arcát az ég felé fordítja. Segítségért esedezik talán isteneihez? Szitkot szór rájuk? Egyet állíthatunk biztosan. Már nem ésszerûen, hanem ösztönösen cselekszik. Az önfenntartás ösztöne bírja utolsó erõfeszítéseire. Az ábrázolt pillanat “szélsõségesen szélsõséges”, az utódokkal való közös halál puszta ténye holokauszti és háborús szituációkat idéz meg, amelyek rehabilitálni tudják Laokoon “egoizmusát”. Ki ítélné el azt a szülõt, aki a gázkamrában az utolsó lélegzetért kapkodva önkívületben letiporta saját gyermekét? Ezen felül az istenek elfogultsága teszi még dermesztõbbé a történetet.

    A szoborcsoport narrativitása és formanyelve az évszázadokkal késõbbi korok szobrászatát idézi meg. A Laokoón  fiaihoz mért proporcióiban és idealizált küllemében Michelangelót vélem felfedezni. Egy középkorú férfi arcvonásaival, agg szakállal és atlétatesttel meghatározhatatlan korúvá, “örök életûvé” képesek tenni az ábrázoltat. Ezt a jelenséget láthatjuk Laokoon alakján, vagy Michelangelo Mózesén. A fõpap fiaihoz képest való megnagyítása a Piéta Mária- Krisztus arányát jósolja meg. A szoborcsoporton látható expresszív arckifejezéseket Bernini alkotásaival látom rokoninak. Az öszpontosítástól és a parittya lendítésétõl beharapott szájú Dávidot, vagy a túlvilági gyönyör által kápráztatott szent Teréz látványát idézi.

    A Laokoon szoborcsoport alkotói szobrásztechnikai zsenialitásról, történetmesélõ tehetségrõl, jóslatról, talán csodáról tettek tanúbizonyságot.

Szerzõ: Gyenes Gábor