Mert ahogy az uristen@menny.hu alkotói emlékeznek rá, az nem pusztán kivételes. Mint ahogy a „régi mozi” romantikáját is a 21. század rozsdamentes acélfogai szétmarcangolták, ugyanúgy a történelmi filmek, és a történelmi személyek életét rekonstruáló filmek le-lecsippentenek alanyaik fontos személyiségjegyeibõl egy-egy falatot, és a megmaradókat kellõ módon módosítják, hogy egy kerek, érzelemdús filmet formáljanak belõle. Az alkotótrió történelmi filmje házi készítésû, ahogy a mozi is házi céllal készül nagyobb elektronikával foglalkozó cégeknél, azoknak pedig, akiknek nincsenek ilyen igényei, egy PC is be tudja költöztetni a posztmodern mozi varázsát a kellemesen kifûtött szobába.
Végh Zsolt, Kálmánchelyi Zoltán és Stefanovics Angéla legújabb alkotása (vélhetõen ez a legfrissebb, 2002-ben készült), A legkisebb film a legnagyobb magyarról címet viseli, amely nem éppen kedvezõ képet ad a magyar önérzetrõl, a minden irányból érkezõ, de torz módon érvényesülõ neo-patriotizmusról, amely eleve elszenvedõje a romokban heverõ magyar filmkészítési szokásoknak. A „görbe tükör” jelzõt ráakasztani már enyhének bizonyul, hiszen nem egy filmet tudnánk megnevezni, amely túlbuzgó igyekezetének és csapnivaló megvalósításának következtében önmaga paródiává vált. A filmet inkább egy egyenesre kalapált görbe tükörhöz tudnám hasonlítani, amelynek a zsenialitása a naivitás paródiájában rejlik, ahol a fent említett „régi mozi” nézõi romantikája felbomlásának mértéke egyenesen arányos a filmkészítés kultúrájának széthullásával.
„A remény hal meg utoljára!”- mondanák optimista filmkészítõk. Mi viszont már tudjuk a három alkotó huncut kacsintásából: a remény halva született. A második elhangzott mondat után (ahol a „millénium” szót a „linóleum”-mal egy ártatlan nyelvbotlás folytán összekeverik) egy dologban biztosak lehetünk: nagyon keserû és fájdalmas lesz hagyományos, vaskalapos patrióta nézõk számára a folytatás. Már egy jó pár éve tudjuk, hogy valami miatt a haza ideája és a vígjáték felhõtlen humora nem fér össze egymással, legalábbis egy közepesnél jobb film nem igazán esélyes sem a szakma, sem a nézõk szemében. De micsoda is lehet az, ami miatt ez így van? És kinek is a lelkiismeretén kell hogy száradjon ez a kérdés?
A film több válaszlehetõséget sugalmaz, jóllehet vádló kijelentéseket szórhatna az ember kritikai célzattal. De mit is lehetne arra a végtelenül ártatlan kijelentésre mondani, hogy: „mi nem akarunk semmilyen megalkuvást”, mindent úgy akarnak leforgatni, ahogy az igazából volt, „ahogy Széchenyi csinálná”. Hiába, az ördögi kör ott zárul be, hogy a nyugati trendek egyre nagyobb térhódítása miatt késztetést érzünk a nemzeti identitásunk folyamatos igazolására, míg végül azt nem mondjuk, hogy: „Kérem, forgasson már valaki egy magyarságról szóló történelmi filmet, mindegy már, hogy ki csinálja, csak szívbõl tegye!”
Ugye mindenkinek megfogalmazódott ez a titkos vágy a szíve mélyén, aki látta az utóbbi tíz-tizenöt évben készült „magyarságfilmeket”? És milyen érzés megnézni A legkisebb film a legnagyobb magyarról címû filmet ezután? Minek tekintitek a 15 év óta eltelt idõszakot? Stagnálásnak vagy könyörtelen visszafejlõdésnek neveznétek? Biztos, hogy a nemzeti azonosság sekélyes megfogalmazásában csak a filmesek a hibásak? Persze, nem kell aggódni, vannak azért dolgok, amik nem változnak az évek során - ilyen például a jó öreg zaftos eredeti magyar káromkodás, agresszióban és perverzióban bõvelkedõ szófordulatokkal. Ez is egy egyre objektívebb mutatója a sekélyesség mértékének, mint ahogy az is, hogy a nemzeti identitásról szóló film alanya(i) mennyire explicit módon képviseli a magyarság egészét (Mucsi Zoltán, alias Kapa, alias Széchenyi István: „...1,8 milliárd magyarság hozzátok szól, határon innen és határon innenen. ...”). És persze, nem utólsó sorban hol nézi meg a nézõ az adott filmet: a moziban a családdal, avagy éjfél után ropit rágcsálva a számítógépén.
Az alkotótrió a Pesti Mese és az Óz a nagy varázsló címû filmekkel hasonló területet jártak be 1998-ban, a Sziget Fesztivál résztvevõit mesemondásra sarkallva. Az „alaposan kiválogatott” mesélõ alanyok modorát és megszólalásaiknak „fortélyos technikáit” keverték rajzfilmekkel, amibõl nem mindennapi történetek sültek ki – pontosabban, nem mindennapi módon fantáziátlan történeteket meséltek el (a Piroska és a farkas történetének alaphelyzete egyesek számára már nem volt egészen világos, volt viszont olyan, aki bizalmasan megosztotta az alkotókkal azt, mekkora kreativitás szükséges a hollandoknak a csokimikulás elkészítéséhez). Nem annyira nyíltan, mint inkább szórakoztatóan adott helyzetképet a mûveltség szintjérõl egy kulturális akció kellõs közepén. Elfogult az, aki ebbõl végleges következtetéseket állapít meg a film alapján, viszont így készen, kereken, az egészet látni nyomasztó egy hagyományos mozinézõ szemszögébõl.
A Pesti mese keretén belül leadott Égbõl pottyant mesék Szegény Peti nagymamája kísértetiesen hasonló utat jár be, mint az alkotók, akik egy-egy mesét rögzítve villáminterjúvolják a szokatlanabbnál szokatlanabb fazonokat. De a nagymama céljának nagyobb ám a tétje, õ Peti unokájának keresésére indul, mégpedig az uzsonnáját viszi be a Szigetre, hogy ne maradjon éhen szegény, hiszen még nem is reggelizett. És elindul azon a jól kitaposott úton, amelyet még a szegény emberek legkisebb fiai jártak hamuba sült pogácsával a tarisznyájukban, és minden furfangjukat kihasználva kerültek egy ország élére.
A nagymama története a felszínen modern korunk és a tradicionalitás ütköztetésének tûnik. Valójában azonban egy mitologikus jellegû utazásról van szó, amelynek végén nem korunk és a tradíciók vannak megméretve a morális értékek mérlegén, hanem maga a tradíció marad egyedül, hogy képes-e elvinni a vállán azonosságunk féltve õrzött értékét. Míg a tradíciók értékhierarchiát diktálnak – amelyek nem feltétlenül kifogástalanok a józan ész számára –, addig korunkra az értékek szabad, szubjektív válogatása a jellemzõ. A mese azzal végzõdik, hogy egymásra talál a nagymama és unokája – a detoxikáló sátorban, amibõl azt lehet kikövetkeztetni, hogy nem kaptunk választ az elõbb elemzett kérdésre. Célba ért, de maga is hasonlóvá vált azokhoz az alakokhoz, akikkel útközben összefutott. A történet ez okból a mese és a valóság közt lebeg, akárcsak az ókori mítoszok, ideáljai és elkövetett hõscselekedetei, amelyek örök ok-okozati viszonyban vannak, csak azt nem lehet tudni, hogy melyik melyik.
Mint tudjuk, a mítoszok mindig akkor születnek, ha az ember nem tud valamit megmagyarázni, és minél inkább nem tud egy jelenséget megmagyarázni, annál határozottabban hajlamos válaszolni a kérdésekre, akárcsak a történetekben elõforduló hõsök is paranoikusabban keresnek, minél erõsebb a meggyõzõdésük útjuk végcéljáról. Szóval, pont olyanok, mint mi, amikor identitásunkat keressük. A történet tovább pereg, az út pedig folytatódik...
Szerzõ: Samuelis László (samuelis@centrum.sk)
|
