A Radnóti centenáriumra

Nem is akarok senkit se traktálni már én ezekkel a jubileumokkal. Csak annyit szeretnék elmondani, nincs esély arra, hogy tisztán láthassak. Különösen akkor, abban az esetben, amikor Radnótit meghurcolják ma is. 2009-ben. Gömörben. Na szépen állunk...

Hiszen meghurcolták már õt eleget! Létében is. Halálakor is. Ma meg azért, mert nem fér bele egyes gömöriek ember- és magyarságképébe. Legszívesebben a képébe vágnám ezeknek, nézzenek már tükörbe! Amikor azt állítják, felesleges a gömöri kultusza Radnótinak, hitetlenkedem. Pedig nem vagyok kultuszpárti. Viszont ami tény, az tény, itt vannak a gyökerek, Uzapanyiton, Nemesradnóton. Tetszik, nem tetszik, ez az igazság. A Naplóban mindez egyértelmû. A vonzalomban is, a Runya melletti 1942-es nyaralásról szóló sorokban is. Olyan ember igazolta ezeket a tényeket, aki társa volt Radnótinak. Fanni. Aki ma is él, visszavonultan és csendességben. Aki évtizedekig tanított a Vas utcában, a Színház- és Filmmûvészeti Fõiskolán. Beszélni tanított s emellett élni, viselkedni is. Méltósága utolérhetetlen. Soha nem magát tette elõtérbe, mindig mint igaz múzsa, a költõ megmaradását szolgálta.

Ezért nem lehet kizárólagosan beszélni olyanoknak Radnótiról, akik maguk élõsdiek voltak, megélhetési magyarok és féregmód nem változnak semmiben. Továbbra is leélik, lelakják, soha nem volt, de maguk által mindig hirdetett profizmusukkal és szakmaiságukkal Gömört és felperzselt szellemi tájjá változtatják.

Ezért kell és jó lesz majd ott lenni azon a bensõséges emlékezésen, amire május 30-án kerítünk sort. Igaz, kissé megfogyatkozva, mert hát, maroknyi a csapat, kevesen vagyunk, sok a vállalás, de nem baj. Akinek igazán fontos, az tudja miért van ott, miért akar ott lenni. Tele van ígérésekkel az életünk.

Ott akarunk lenni mindenhol. Részt venni, vállalni. Megmutatni.

Fát ültetünk majd, egy kéttörzsû, kislevelû hársat, ott fent a Madzag-puszta peremén, hogy majd ha megnõ, akkor látható legyen. Ha majd erõs lesz és szövetségre lép a széllel, suttogjon verssorokat minden alatta megállónak. Túlél minket, nagyon remélem.

Nem tudom megígérni neki, hogy mindig látogatni fogom, hiszen az élõ családtagjainkat, barátainkat is csak telefonon keressük, de majd gondolok rá. Majd részem lesz, s talán õ is elfogad. Miként a sírnál, a születésnap utáni vasárnap, az odavitt maroknyi hazai föld is leszivárog majd a gyanútlan vizekkel egyszer a sárrá vált testhez. Nincs harag, nincs bánat, nincs hiány. Minden rendben van már. Minden tökéletes. Van egy rejtett vonal, ami összeköt. Nem tudom, ki húzta meg, nem tudom, meddig tart, nem kell tudnom, mire jó. Van, él, tart.

Majd ha jártok Pesten a Kerepesi temetõ 41. parcellájában, nem messze a kerítéstõl, rálátva a régi lovira, meg egy üzletház tûzfalára, meg ha jártok majd, jaj, ott Abdán, a tömegsírnál, bólintsatok.

Igent az életnek, igent az emberségnek.

Ne szégyenkezzetek, nem mi voltunk.

Mi voltunk?

Nem kell szégyenkeznem, nem én voltam.

Nem én voltam?