A realizmus

A realizmus gyökerei nagyon mélyre nyúlnak a mûvészettörténetben, bár általában, mint stílusmeghatározás a XIX. század mûvészetére illik rá igazán. Pontosabban a XIX. század közepe táján éri el lényege igazi letisztultságát.

A "barbizoni iskola" plain-air festészete (kint a természetben a valóságot torzításmentesen megragadni) és a pozitivizmus eszméi (a tudományok elõrehaladásában hinni) ihlették Gustave Courbet festészetét. Courbet a legjelentõsebb francia realista festõ, fõleg a mindennapi élet és a természet varázsa érdekelte. „Mûtermem belseje” címû képe „Igazi allegória” címen is ismert. A festõ a mûvet a realisták kiáltványának szánta. A kép közepén a festõ látható munka közben, mögötte áll a meztelen Valóság. A kép bal oldalán a nyomorúság, szegénység, gazdagság, kizsákmányolás allegorikus alakjai, valamint azok, akik a halálból élnek. A kép jobb oldalán Courbet baráti köre: Baudelaire, Prudhon és mások.

Jean-Francois Millet kiváló alkotásai a "Kalásszedõk" és "Az Úr Angyala" (vagy "Ima a mezõn"). A "Kalásszedõk" egyszerû asszonyalakjai  a földön elhullatott kalászokat kutatják, összeszedik azt, amit nem õk vetettek, de az aratók széthullattak... Isteni gondviselés az ég madarairól és a föld szegényeirõl...
"Az Úr Angyla" ima délidõben. A földmûvesek, hallva a déli harangszót, egy kis idõre megállnak, és fejet hajtva elmondják a déli imát. Mint két félig égett gyufaszál a férfi és a nõ alakja. A XX. század nagy szürrealistáját, Salvador Dalit ez akép annyira megihlette, hogy több variációt is készített e két alak feldolgozásával és továbbgondolásával. Sigmund Freud, az emberi lelket kutató filozófus és pszichiáter tanulmányt írt ezzel a képpel kapcsolatban, beillesztve azt örök emberi bûntudatról alkotott elképzeléseibe.
 
Honoré Daumier grafikáin és karikatúráin maró gúnnyal jellemezte a párizsiakat, papokat, bírákat, ügyvédeket és politikusokat. Emile Zola nyomán a képzõmûvészetben kibontakozott a realizmus árnyoldala, a naturalizmus, amelyet a nyomor, az ember testi szenvedései és biológiai funkcióinak riasztó közönyösséggel és aprólékos részletezéssel kidolgozott megjelenítése foglalkoztatott. Bemutatni a valóságot...
Bemutatni az igazságot...
De mi az igazság?! - Ezt a kérdést már sok esetben feltették a történelem során.
Daunier festészete a végsõkig leegyszerûsítette a realizmust, példa rá a "Mosónõ" címû képe. Nem a konkrét ember érdekli, az arcvonások is felismerhetetlenek. Általánosít, és a véleményét mondja el, ami nem biztos, hogy egészen fedi a valóságot.  Hiszen a mosõnõ sem mos állandóan. Van, amikoer fõz, van úgy, hogy takarít, vacsorát tálal... A szexualitásból sem lehet általánosítani, következtetni arra, hogy az ember mindig ezt csinálja. Huszonnégy órába sok minden belefér... Hát még egy emberéletbe...
Ha a mûvész tudományos hitelességgel akarja a valóságot ábrázolni, könnyen beleveszhet annak részleteibe, vagy a társadalmi élet árnyoldalainak túlzó ecsetelésébe.

A realizmust az útvesztõbõl Eduard Manet mûvészete vezette vissza a szabadságba. Manet realizmusa felkavaró erejû. "Reggeli a szabadban" címû képével Giorgione "Tavaszi hangverseny" néven ismert alkotását akarja újrakomponálni, berakva azt a modern életbe. Talán utalni akar arra, hogy csak a külsõségek változnak évszázadokon át, az ember természete marad változatlan.
A kép a konzervatív közönséget felháborította. Nimfákkal és faunokkal az efféle ábrázolás megszokott és elfogadott volt évszázadok óta. Ám itt konkrét és sokak által ismert személyek vannak bemutatva: a mûvész bátyja, egy szobrász és két ismert nõ. Hiába komponálta a csoportot egy mesteri háromszögbe, hiába a távlatok mesteri ábrázolása...
Vagy talán mégsem, hiszen a mû kiállta az idõ próbáját.