A robbanószerek fejlõdése

Egy kis recept a kíváncsiskodóknak -  Szükséges anyagok: 2-3g kristályos jód, 15 cm3 tömény ammóniaoldat (drogériában kapható). Eszközök: 50 cm3 fõzõpohár, üvegbot, vegyszereskanál, vasállvány, gyújtópálca, szûrõpapír.

A robbanószerek fejlõdése
(avagy ahogyan az elõdeink csinálták)
Az utóbbi idõben világszerte elszaporodtak a különbözõ terrorcselekmények. Ír “hazafiak“ Londonban, Manchesterben, arab “szabadságharcosok” New Yorkban, palesztin önkéntesek Izraelben –és még sorolhatnám – követnek el gyilkos merényleteket. Elképesztõ, hogy a homo sapiens, a gondolkodó ember, a 20. század végén vélt vagy valós sérelmeinek orvoslására, problémái megoldására, ártatlan emberek ezreit képes meggyilkolni.
Úgy érzem már nagyon messze jutott egyik költõnk gondolata: „Mindent magunként, de semmit mások ellen.” Már szinte 1 évtizede, hogy az USA Ohio államában szélsõséges arab fundamentalisták felrobbantottak *(szerk.jav.)egy áruházat , az áldozatok száma meghaladta a százat. Itt a hírközlõ eszközök azt is tudatták, hogy a terroristák tettük elkövetéséhez (ezt hallgassátok) kb. 2 tonna mûtrágyát használtak föl.
Ügyesebb diákok már az alapiskán elgondolkodnak, akik általában nyomon követik McGayver a rettenthetetlen hõs harcát az igazságért, miként lehetséges az, hogy e szuperférfi, e modern Tell Vilmos, egy kis túlzással a lócitromból is robbanóanyagot készít. Itt van a kérdés, vajon ezek a dolgok mûködnek-e a valós világban. A mai modern világban már szinte minden lehetséges. Nem kell ahhoz vegyészmérnöknek lenni, hogy az ember „összedobjon“ egy kis tûzijátékot. Lehúzza az internetrõl a receptet, bemegy a konyhába, esetleg a gyógyszertárba vagy a drogériába, leveszi a polcról, ami kell, pár keverés ide-oda, egy kis hókuszpókusz és már kész is egy akár várost leromboló fegyver.

*(szerk.jav.) ...Oklahoma Cityben, Oklahoma államban, Timothy McVeigh és Terry Nichols felrobbantottak...

A lángoló tenger- Bizánc titkos fegyvere

Persze elõdeinknek nem volt ennyire egyszerû ez a polcról leakasztós módszer, de nekik sem kellett messzire menniük. Elég volt, ha valaki egy kicsit konyított a anyagok keveréséhez és tulajdonságaihoz. Az ókori háborúk titkainak egyike – éppen rejtélyes volta miatt – izgatta a képzeletet. Ez volt a görög tûz. Görög tûzön vagy bizánci tûzön az ókori görögök által terjesztett és a Bizánci Birodalom idején tökéletesített gyújtókeveréket értjük, amely fõleg kõolajból és más vegyi szereppel bíró komponensbõl állott. Ez akkoriban a leghatékonyabb harci fegyvernek bizonyult a tengeren és a szárzföldön egyaránt. Például, Archimédész tükre többé-kevésbé utópisztikus talalmánynak tûnt, amelynek nem jósoltak komolyabb jövõt. Ugyanakkor a híres görög tûz egyik fontos szereplõje volt a Földközi-tengeri hadtörténelemnek. Bizánc fennmaradását, noha politikai és katonai hanyatlása szembetûnõ volt, sokan e borzalmas fegyver birtoklásának tulajdonította. Ez a fegyver képes volt arra, hogy lángra lobbantsa a vizet. A tenger felgyújtása valóban rendkívüli látvány, s igen hatékony eszköz egy támadó hajóhad felgyujtására is vagy arra, hogy meggátolják a kikötésben. Az elsõ pirotechnikusok szakadatlanul tökéletesítették a görög tüzet. A kõolajhoz szurkot, ként salétromot, égetett meszet stb. adagoltak. Mindegyik alkotóelemnek megvolt a pontos szerepe, erre jelenlegi vegyészi tudásunkkal igazán könnyûszerrel rájöhetünk. A szurok tapadósabbá és ragadósabbá tette a lángoló folyadékot. Az amerikaiak hasonló módon kocsonyásították a benzint , s készítették a napalmot a második világháború alatt. Elõkészítése napjainkban pár perc izgalommal jár. A kocsonyásítás megkönnyítette a gyúlékony folyadék kifújását, s fokozta hatását. A salétromnak vegyi szerep jutott. Mint tudjuk, ez égés során nagy mennyiségû hõt és oxigént szabadít fel. A felszabdított oxigén pedig megnöveli az égés intenzitását és a lángok hatásfokát. Ugyancsak az oxigéngazdagság miatt gyakorlatilag lehetetlen eloltani a tüzet. Az égetett mész szerepe a legérdekesebb, ez okozza a görög tûz spontán gyulladását, különösen haditengerészeti használatban. Vízzel érintkezve megoldódik, közben nagy mennyiségû hõt szabadít fel, ezzel a gyujtókeverék hõmérsékletét egészen a lobbanáspontig emeli, elõidézve a keverék lángra lobbanását. Ezt a spontán gyulladást még megkönnyíti a kén, mely a salétromból felszabadított oxigénnel való érintkezés közben bizonyos hõfok fölött automatikusan meggyullad. Rendkívül érdekes, hogy görög tûz már majdnem tartalmazza a puskaporhoz szükséges valamennyi anyagot, vagyis a salétromot, ként, szenet. Elegendõ a „folyékony szenet“ – vagyis az aszfaltot – szénnel helyettesíteni, s a folyékony termékbõl száraz, porforma anyagot kapunk, vagyis eljutottunk a puskaporig.

A puskapor diadala

1232-ben, amikor a mongolok Pekinget ostromolták, Tung-kian-kang-mu császár ledobta az elsõ bombát a külsõ városfalon, amely „jo“-val töltött vasgolyó volt. (A „jo“ salétrom, nafta és gyanta vagy salétrom, kén és faszén keveréke.) A vegyszerkeverék az arabok útján hamarosan Európába is eljutott, ahol fekete lõpornak nevezték el és a 19. századig az egyetlen robbanóanyag, melyet a gyakorlatban is használtak. Felfedezése elõsegítette a lõfegyverek elterjedését. Valószinûleg a Schwarz Bertholdnak nevezett Bertholdus Niger német szerzetes tette meg az utolsó, döntõ lépést a lõfegyverek kifejlesztésének irányába 1313-ban: a robbanóanyagot nagyobb lövedékek kilövésére használta, feltalálva ezzel a kézi tûzfegyvereket, melyek növekvõ hadászati jelentõsége elõrelendítette az európai puskaporgyártást és módosítoota a hadviselés addigi szabályait. Arany János a Toldi estéje egy jelenetében pontosan érzékelteti, miként vet véget a „kis por“ a lovagi dicsõségnek.
A fekete lõporhoz szükséges faszenet bogsákban égették. Megfelelõ méretre vágott fahasábokból kisebb-nagyobb piramist építettek, és füstnyílásokat hagyva, sárral, agyaggal lefedték. A fahalmot oldalról meggyújtották, és a tökéletes égés során a fa elszenesedett. A faszén keresett cikk volt; különbözõ célokra különbözõ faféleségek feletek meg, pl. a puskaporhoz égert vagy égerfa kérgét szenesítették el. Ezzel magyarázható, miért tûntek el az Európát borító összefüggõ erdõrendszerek.
Finom ként többféle módon állítottak elõ. A terméskén-lelõhelyeken – pl. Szicíliában – a ként a faszénégetéshez hasonlóan tisztították. A salétromot sokáig Kínából hozatták, és „kínai hónak“ nevezték. A 16. században a salétromban szegény országok – Németroszág és Franciaország is – e fontos vegyületet az ún. „salétrom“ ültetvényeken mesterséges úton gyártották. A legdúsabb virágzást az istálló meszelt falain, pincékben észlelték – ahogy az a nedves és kellõen nem tisztított helységekben ma is keletkezik. Ezután megfelelõ eljárással keverték, forralták, bomlasztották, kivonták majd voala, kész is volt a puskapor egyik legfontosabb eleme.
A fekete lõpor készítéséhez most már mindhárom alapanyag elkészült, „csak“ össze kellett keverni õket. Ez már veszélyes feladat volt, mert a kevergetéskor keletkezett hõ sokszor meggyújtotta a keveréket (a szerzõ tapasztalata is). E bizonytalalan kimenetelû mûveletet kezdetben a mezõn végezte a „tûzmester“. A 16 – 17. század körül kézi- és vízimalmok segítségével õröltek, és hogy a robbanásveszélyt csökkentsék, a keveréket vízzel nedvesítették. Persze a mai világban ez a mûvelet szinte már gyerekjátéknak tûnik (viszont nem ajánlom senkinek).

Szerzõ: Ing. Barto¹ Krisztián