A RÓKÁK CSAPDÁBA ESNEK

A friss Nobel-díjas Herta Müllertõl magyarul csak egyetlen regény olvasható. Talán nem is a legjelentõsebb. Valószínûleg nem ezért kapta a díjat. A városban, ahol élek, ebbõl a regénybõl csak egyetlen példány található a két könyvtár egyikében.

Ez az egyetlen példány most nálam van. Lecsaptam rá a díjnyertes nyilvánosságra hozatalának másnapján. Kíváncsi vagyok, mi lesz a többi olvasóval. Jó, mondjuk én holnap visszaviszem a könyvtárba… Hány emberhez fog eljutni?...

Ez az "S.O.S.! Peremhelyzetben vagyok!” kesergés csak a felszínen nem tartozik ide. Valójában nagyon is a témába vág. A rókák csapdába esnek címû regény ugyanis egy másik peremhelyzetrõl szól. Egy olyan világot ír le, ahol a Jakobs kávé, a Milka csokoládé vagy a Chanel parfüm státusszimbólumnak, egyszersmind politikai és erkölcsi aljasság szimptómájának számít – minthogy csak a szekusoknak jut.

És ezzel bele is csaptam a sûrûjébe.
A regény ugyanis Temesváron játszódik 1989 nyarától az év végéig. Ez azonban csak fokozatosan derül ki.

Elõször csak az világos, hogy egy lepukkant panelrengetegbe csöppentünk, nemkevésbé reménytelen gyártelep közelébe. A lépcsõházakban töksötét van, de a városi közvilágítás sem mûködik, az utcán az emberek gázpalackokat és vaskályhákat vonszolnak-cipelnek maguk készítette talicskákon, és eközben tönkretett telefonfülkék, hajléktalanok, és rozsdás huzalok mellett haladnak el. A gyárban a raktáros aranyat árul, de a vevõk lakásán másnap egyenruhás idegenek jelennek meg, elkobozzák az ékszert – ami visszakerül a raktároshoz. Nyugodtan árulhatja ismét, nincs, aki figyelmeztesse a gyanútlan következõ vevõt, az elõzõt ugyanis elvitték… A gépeket régen le kellett volna selejtezni, de hát istenem, miért ne lehetne még dolgozni velük! És amikor emiatt valakinek letépi a kezét a gép, a mentõk kihívása elõtt az eszméletlen áldozat szájába pálinkát tölt a vezetõség: részeg volt, ezért érte baleset…
Ha vendég jön, a telefont a hûtõszekrénybe teszi a család…
Az iskolában, az újságok címlapján fel-feltûnik a diktátor jellegzetes homloktincse.

Szóval, az olvasó figyelmét a regény elsõ felében ezek a mozaikok kötik le. A szereplõknek csak keresztneve van egyelõre (késõbb is csak némelyiknek derül ki a vezetékneve), és ez alapján próbál tájékozódni a nemzetiségi hovatartozásukról. Adina, Liviu, Ilije, Pavel: nyilvánvalóan román nevek.
Paul német, Clara lehet német is, román is, bár ez nem annyira tipikus román név, mint az elõzõek. És van egy Karácsonyi Albert nevû szereplõ is, aki beszélõ nevet visel (karácsonyi forradalom). A leíró epizódok egyikében a cigány nemzetiség is feltûnik.

Lassan bontakozik ki a mozaikos szerkesztésbõl a cselekmény:
A tanítónõ Adina, és a gyárban dolgozó Clara barátnõk. Adina korábban együtt élt az orvos Paullal, de most Ilije a szerelme, aki sorkatonai szolgálatát tölti a Duna-deltában. Liviu is a deltába került, tanítónak.
Paul szabadidejében rockzenész, együtt játszik Karácsonyi Alberttel. Egy dalszövegük miatt beviszik õket kihallgatni, és az a szekus, aki ezt az akciót irányítja, kapcsolatot teremt Claraval. Már nemcsak a szekus Pavel felesége és kislánya kap nyugati „ luxuscikkeket” ajándékba, hanem Clara is… Adina (akivel korábban szintén próbálkozott Pavel, de sikertelenül) rájön, hogy kicsoda valójában Clara szeretõje. Erre egyébként Clara csak egy idõ múlva jött rá, ám addigra már átesett egy abortuszon. Barátnõje – és önmaga – elõtt pedig igyekszik rendes embernek beállítani Pavelt. Mégis õ értesíti titokban barátnõjét, hogy azonnal rejtõzzenek el Paullal. Így kötnek ki a deltában, Liviu istenhátamögötti házában. Ott éri mindannyiukat a hír, hogy Ceausescu a spontán népharag miatt nem tudta elmondani a beszédét…

Mindez a regény elején még nem látszik összeállni, csak a második felében gyorsul fel a cselekmény, és a szálak ekkor kapcsolódnak össze igazán -- mint ahogy ama történelmi események is váratlanul és hirtelen gyorsulással következtek be.

De nem ez az egyetlen szerkesztési bravúr a regényben.

Sokáig azt hihetjük, hogy bármilyen perspektívátlan provinciában játszódhat a mû. Lassan, fokozatosan konkretizálódnak a hely- és az idõ-paraméterek, mint ahogy a kamera közelít rá az ábrázolás tárgyára. Így például eleinte csak a „hatalom képviselõi” kifejezést olvassuk, jóval késõbb szerepel elõször a szövegben a securitate szó. Ugyanígy, sokárra váltja fel a „diktátor” elvont figuráját Ceausescu neve.
Akik ismerik a terepet, a leírásokból felismerhetik a helyszínt – de hát ilyen olvasó világszerte viszonylag kevés akad. A szöveg utolsó harmadában szerepel „a magyar pap, akinél sok ember volt énekelni meg imádkozni, milicisták és katonák is voltak, de õk nem imádkoztak és nem énekeltek, csak nézték az embereket” -- ahogy Adina egyik tanítványa meséli. De a Temesvár szó csak egyetlen egyszer, a regény utolsó oldalán szerepel.

A regényt át- meg átszövi a róka metaforája. Ahogy a vadász mondja, a rókákat nem lövik, a rókák csapdába esnek…
Adina gyerekkorában kapott egy rókaprémet, ami a szobája padlóján hever. Hogy figyelik, azt azzal jelzi szándékosan a hatalom, hogy a róka farkát és lábait egyenként, hosszú hetek során pengével levágják a törzsérõl.

Miután kivégezték a Ceausescu házaspárt, és tele van a sortûz áldozatait  gyászolók gyertyáival, meg a lövést vezénylõk fényképeivel a tér – Adina és Paul hazatérnek a Duna-deltából. De még ezek után is, a róka fejét is levágta valaki a pengével….

Nem változott semmi. Csak annyi történt, hogy Ilije megszökött a katonaságtól, de akkor már a gyanú árnyéka rajta van: õ is áruló. Karácsonyi Albertet nem tökéletesen sikerült beszervezni. A szekus Pavel az õ útlevelével szökik át a román-magyar határon, de elõtte természetesen likvidálták a besározódott Abit. Pavel fotója hiába szerepel a lövést vezénylõké között, Clara továbbra is bizonygatja szeretõje ártatlanságát. És a regény befejezésekor nem döntötte még el, hogy utána megy-e Bécsbe. Mellesleg az is kiderül, hogy a gyárban balesetet szenvedõ férfi belehalt sérülésébe. De mindezeket szintén az olvasónak kell összeállítania a fejében.
 
A kesernyés zárlatban Adina és Paul égõ gyertyával felszerelt cipõsdobozba teszi a szétszabdalt rókabõrt, és leúsztatják a folyón.
Ez szép metaforikus befejezés.

Szép a könyv nyelvezete is. A mozaikos szerkezet furcsa, egyedülálló, szárazon lírai nyelvvel társul. Mintha verset olvasnánk. Ilyen mondatokat láthatunk tömkelegével: ”Hat óra, a hold holtfáradt az éjszakázástól, van még három sárga ujja, egy szürke ujj pedig a homlokát tartja.”

Nem változott semmi. Az „Ébredj, román, õs álmodból” kezdetû betiltott dal végigsöpör az országon…

Nem véletlen, hogy a mottóban szereplõ „nem baj” egyben az utolsó, rezignált fejezet címe is.

EPILÓGUS A FOGADTATÁSRÓL

Természetesen Herta Müller Nobel-díjának fogadtatásáról.
Körülnéztem egy cseppet.
A nyugati sajtó (Times, Le Figaro) fanyalog. Politikai gesztusként értékeli a díjat, és Proust, meg Joyce, meg Green nem díjazottságával állítja szembe ironikusan a kelet-európai díjazottakat -- mint senkiket.
Magyarországon egyértelmû az öröm. A megkérdezettek (Kertész Imre, Nádas Péter, Konrád György, Dragomán György) beszélnek ugyan a kisebbségi sorsról meg a diktatúrában való helytállásról, de ugyanilyen súllyal említik Herta Müller - Paul Celanhoz hasonlított – nyelvét, a stílusát is.
Kiss Noémi, aki szeretné Herta Müllert fordítani, megjegyzi, hogy a német lobbi nyomulása azért ott van a háttérben…
Persze Romániában a legvegyesebb a kép. Vannak eufórikus hangok. Ezek a hangok azt sugallják, hogy a díj Romániának is szól.
De Marius Cosmeanu ezt tagadja. Ha jól értem, szerinte legfeljebb annyiban szól Romániának a díj, hogy Ceausescu nélkül nem jöhetett volna létre Herta Müller életmûve. „Köszönjük Ceausescu támogatását”.
Az erõsen önkritikus román újságíró szövege sok igaz és kemény mondatot vág nemzete szemébe. Azt is, hogy orvosolhatatlan seb a románok számára az, hogy nincs saját Nobel-díjuk.
Nemzeti önvizsgálatra hív fel a német (és a magyar) kisebbség ügyében.
Hát, ez derék. Gratulációink Marius Cosmeanunak.

Ám szimptomatikusnak találom, hogy hosszú és okos cikkében EGY SZÓT SEM EJT AZ IRODALOMRÓL.

Be kell vallanom, azt is, hogy úgy vélem, a kisebbségeknek saját kárukra van, ha mindent csak a kisebbség szempontjából tudnak nézni. Mert ettõl nem látják a fát az erdõben.

Nem azt akarom mondani, hogy ne keverjük bele mindenbe a politikát. Hiszen nem kell belekeverni, az már eleve benne van.

De van egy naiv álmom. Ebben az álomban az irodalmi mûveket nem támadják és nem védik – hanem elolvassák. És felfogják.

Veress Zsuzsa