A szent és a profán

A világgal szembeni "nyitottság" a vallásos embert képessé teszi arra, hogy amikor a világot ismeri meg, saját magát ismerje meg - s ez az ismeret, mert vallási jellegû, s mert a létre vonatkozik, drága a számára.

Az élet a maga egészében megszentelhetõ. E megszentelés különbözõ módokon történhet, az eredmény azonban mindig ugyanaz.

Az életet a vallásos ember két síkon éli meg: mint emberi létezést, és mint valamilyen emberfeletti élet, a kozmosz és az istenek életének részét. A legkorábbi idõben valószínûleg az ember valamennyi szervének és pszichológiai folyamatának, valamint minden cselekedetének vallási jelentése volt, mert az idõk kezdetén minden emberi viselkedésmódot az istenek vagy a kultúrateremõ hõsök hoztak létre: nemcsak a munka, a táplálkozás, a szerelem, a kifejezésmódok különbözõ fajtáit határozták meg pontosan, hanem olyan cselekedeteket is, amelyek látszólag nem fontosak. Az ausztráliai karadjerik mítoszában a két kultúrateremõ hõs meghatározott testhelyzetet foglal el szükséglete végzése közben, és a karadjerik mind a napig ezt a példaadó cselekedetet utánozzák.

Profán síkon, vagyis a hétköznapok embere esetében semmi ilyesmivel nem találkozunk. A nem vallásos ember számára minden vitális élmény - szexualitás, táplálkozás, munka és játék - deszakralizált. Ez mindenekelõtt azt jelenti, hogy mindezekbõl a fiziológiai aktusokból hiányzik a szellemi jelentés és ezáltal a valóban emberi dimenzió is.

A fiziológiai aktusoknak nemcsak azért volt vallási jelentésük, mert az isteni példaképeket utánozták; a szervek és funkcióik attól is vallási értékekre tettek szert, hogy különbözõ kozmikus területekkel és jelenségekkel azonosultak. Az egyik klasszikus példát már említettük; a nõ mint öl és mint Földanya, a nemi aktus mint hierogámia ég és föld között, és mint a szántóföld bevetése magokkal. Az ember és a világmindenség közötti azonosítások száma azonban sokkal nagyobb. Néhány ezek közül önkéntelenül kínálkozik, mint például az alábbiak: szem=nap, két szem=nap és hold, koponyatetõ=telihold vagy lélegzet=szél, csont=kövek, haj=fûszálak.

A vallástörténész azonban más azonosításokat is ismer. Ezek már fejlettebb szimbolizmust, sõt a mikro- és makrokozmikus megegyezések egész rendszerét feltételezik. Ilyen például a has azonosítása a szülõanyával, vagy a szülõanya azonosítása a barlanggal, a zsigereké a labirintusokkal, a lélegzésé a szövéssel, fonással, a vénáké és artériáké a nappal és a holddal, a gerincoszlopé a világ tengelyével. A primitív népeknél nem találjuk meg ezeket az emberi test és a makrokozmosz közötti azonosításokat. Az ember és a világmindenség közötti pontos megfelelési rendszerek csak a nagy kultúrákban (India, Kína, Ókor, Közel-Kelet, Közép-Amerika) fejlõdtek ki teljesen, kiindulópontjuk azonban az õsi kultúrákban rejlik.

Ezek az antropokozmikus azonosítások elsõsorban annyiban érdekelnek bennünket, amennyiben különbözõ léthelyzetek "rejtjelezései". Azt mondottuk, hogy a vallásos ember "nyitott" világban él, és létezése "nyitva áll" a világ elõtt. A vallásos ember tehát "kozmikus" élmények végtelen sorát fogadja be. Az ilyen élmények mindig vallásiak, mert a világ szentségére reflektálnak. Hogy megérthessük õket, arra kell gondolnunk, hogy a legfontosabb fiziológiai funkciók szentségekké válhatnak. Az evéshez például rítus kapcsolódik; a táplálékot a különbözõ vallásokban és kultúrákban másként és másként értékelik, szentnek tartják, az istenség ajándékának vagy a test istenségeinek szóló áldozatnak. Ritualizálják, mint már láttuk, a szexuális életet is, és ezáltal kozmikus jelenségekkel (esõ, vetés), illetve isteni aktusokkal (az ég és a föld hierogámiája) azonosítják. A házasságot néha háromféle módon, individuális, társadalmi és kozmikus síkon értékelik. Az omahák például kétfelé osztják a falut, az egyiket égnek, a másikat földnek nevezik. Házasságokat csak a két exogám fél között lehet kötni, és azok mindenkor az õseredeti hieroszgámoszt, a föld és az ég közötti egyesülést ismétlik el.

Ezek az antropokozmikus azonosítások és mindenekelõtt a fiziológiai élet belõlük következõ szakramentalizációja életerejét a fejlett vallásokban is megõrizte. Egyetlen példát említünk erre: a szexuális egyesülés mint rituálé nagy jelentõségre tett szert az indiai tantrizmusban. India példája is világosan mutatja, miként alakul át rituálévá valamely fiziológiai aktus, és a rituális korszak befejeztével miként értékelhetõ át "misztikus technikává". A tantrizmusban a nõ végül Pakritit (természet) és a kozmikus istennõt, Shaktit testesíti meg, míg a férfi Shivával, a tiszta, mozdulatlan, derûs szellemmel azonosul. A szexuális egyesülés (majthuna) mindenekelõtt e két elv, a kozmikus természeti energia és a szellem integrációja. Az egyik tantrikus szöveg ezt így fejezi ki: "A valódi nemi egyesülés a legfõbb Shakti egyesülése a szellemmel (âtman); az összes többi csak a nõhöz való testi viszony." (Kulârnava Tantra V, 111-112.) Már nem fiziológiai aktusról, hanem mitikus rítusról van itt szó; a partnerek nem emberi lények, hanem "eloldozottak" és szabadok, mint az istenek. A tantrikus szövegek újból és újból hangsúlyozzák, hogy ebben az esetben a testi élmény átalakulása következik be. "Ugyanazon aktusok révén, amelyek nyomán más emberek évmilliókig a pokol tüzénél égnek, a jógi elnyeri örök üdvösségét."
Már a Brhadâranyaka Upanishad (V, 14, 8) is kijelenti: "Bármilyen bûnt látszik is elkövetni a tudó, mégis tiszta, makulátlan, nem változó, halhatatlan."
Más szavakkal: A "tudó" egészen más élményvilág felett rendelkezik, mint a profán.

Minden emberi élmény átalakítható tehát, és egy másik. emberfeletti síkon újra átélhetõ.