A SZENVEDÕ MISZTIKUS

Radnóti Sándor ezzel a címmel írt Pilinszkyrõl: A szenvedõ misztikus. A cím olyan találó, hogy a költõ „eposzi állandó jelzõjévé” vált. Valóban, Pilinszky nem annyira intellektuális költõ, mint inkább misztikus. Nem annyira az olyan gondolati költõkhöz hasonlít, mint amilyen pl. Babits, sokkal inkább a középkor – verseket is író – misztikus szentjeihez, pl. Keresztes Szent Jánoshoz.

Van olyan nézõpont, ahonnan Pilinszky egyfajta szent félkegyelmûnek tûnik. Együgyûnek. De a szónak abban az értelmében is, hogy egy ügye volt: a szenvedés. Ezt írta meg újra és újra, minden lehetséges szempontból. A fizikai, az érzelmi, a lelki, a szellemi szenvedést. Szenved nála nemcsak az ember, hanem az állatok is, de még az élettelen természet is – de mindenekelõtt és legfõképpen szenved: az Isten. Mintha örökkön örökké nagypéntek volna. (A katolikus egyház ezért van némileg zavarban, ha Pilinszkyrõl van szó. Hiszen a kereszténység elsõsorban örömhír – és a költõ errõl kevéssé látszott tudomást venni. A derû mintha meg sem érintette volna).
De azért akadnak kivételek, ahol nemcsak nagypéntek, de húsvétvasárnap misztériuma is jelen van. Ilyen például a Harmadnapon címû nyolcsoros vers.

És fölzúgnak a hamuszín egek,
hajnalfele a ravensbrücki fák.
És megérzik a fényt a gyökerek.
És szél támad. És fölzeng a világ.

Mert megölhették hitvány zsoldosok,
és megszûnhetett dobogni szive-
Harmadnapra legyõzte a halált.
Et resurrexit tertia die.

A szenvedés persze, itt is kulcsszerepet játszik, hiszen a vers tételmondatával – „Harmadnapra legyõzte a halált” – oksági viszonyban áll. A gyõzelemnek mintegy feltétele, indoka a botrány, ami megtörténhetett, éspedig nemcsak teológiai, de grammatikai értelemben is.
A verset a katolikus liturgia keretezi. A zárlat ugyanis szemantikailag semmit nem tesz hozzá az elõzõ sorhoz: ugyanazt jelenti, csak latin nyelven. Tehát éppen a liturgikus nyelvhasználat az, ami mégiscsak ad valami jelentésbeli többletet az azonos értelmû mondatnak.
A keret eleje pedig (az elsõ sor) arra a nagyheti katolikus szertartásrendre utal, hogy nagycsütörtökön „a harangok Rómába mennek”, azaz elnémulnak, ahogy az orgonák is, a gyász jeleként. Ebben a versben a természet, maga a teremtett világ zúg fel, ahogyan nagyszombat éjszakáján a harangok és az orgona.
Amiként a szenvedésben részt vesz a természet, az ember és az Isten, úgy osztozik mindhárom a gyõzelemben, a feltámadásban is. 1. Minden húsvétkor feltámad a természet is, hiszen tavasz van. 2. Jézus Krisztus feltámadását ünnepeljük. Nyilvánvalóan mindenki így érti ezt a verset.

Pedig a létezõk láncolatában a középsõ elem – az ember – vonatkozásában a legizgalmasabb a költemény. Kiugrik a vers komor fenségû, puritán szókincsébõl a Ravensbrück szó. Nos, ott koncentrációs tábor volt. (Aki csak egy kicsit is ismeri Pilinszkyt, tudja, hogy állandó témája és vezérmotívuma ez neki, éspedig nemcsak konkrét történelmi értelemben, hanem létmetaforaként is). Tehát gazdagodott a jelentés: akit megölhettek hitvány zsoldosok – és emiatt legyõzte a halált – az immáron nem csak Jézus. A szenvedõ ember is.  Benne van így az, hogy minden emberi szenvedés értelmet nyer Krisztus szenvedésében – és fordítva: Krisztus kereszthalála vissza – és elõremenõleg is, egyszer s mindenkorra értelmet adott minden emberi szenvedésnek.
A költemény teljességre törekvése eddig is látszott a természet-ember-Isten hármasságban.
Ha pedig az olvasó azt is tudja, hogy Ravensbrück nõi foglyoké volt, akkor a vers még tovább gazdagodik a szenvedést - és a belõle fakadó életet – illetõen: nõ (ravensbrücki fogoly) – férfi (Jézus).

Azt mondtam fentebb, hogy Pilinszky a szó átvitt és betû szerinti értelmében is együgyû. Most ugyanezt mondom vele kapcsolatban a ”katolikus” szó esetében is: egyetemes, ahogyan a görög szó eredeti, betû szerinti értelme ez.
Igen ám, de ez a vers nem fordítható le csorbítatlanul semmilyen indoeurópai világnyelvre. Hiszen akkor rögtön meg kell mondani, hogy, akit megölhettek hitvány zsoldosok, az he vagy she, il vagy elle stb. Vagyis, ez a vers speciálisan magyar is.

Ez így maga a teljesség, a Fiú jegyében.

APPENDIX

Nem állhatom meg, hogy ne mutassak nektek valami hasonlót másik nagy szerelmem, a képzõmûvészet területérõl is.
A keresztre feszítés ábrázolásában sok évszázados ikonológiai hagyományok vannak, amik érvényesek az ortodox ikonoktól Grünewaldon, M. S. mesteren, Giottón, Mantegnán, Rubensen át Munkácsyig, Gauguinig, Kondor Béláig és tovább.
Például ilyen ábrázolási hagyomány, hogy ha Jézuson kívül a két lator is szerepel a képen, akkor Jézus mindig szögekkel van megfeszítve, és bármennyire is a szenvedõ férfit mutatja a mûvész (pl. Grünewald isenheimi oltára vetekszik Mel Gibson filmjének horrorjával), Jézus azért megõriz valamit méltóságából. Ellenben a két lator keze-lába többnyire kötéllel van a kereszthez rögzítve, és teljesen kifacsarodott testük minimális szinten sem õrzi emberi mivoltuk emlékét.

Ugyanilyen gyakori, hogy ha a megfeszítetteken kívül az evangéliumi híradásokban szereplõk közül
valaki(k) ott vannak a kereszt tövében, akkor ezek Mária, Mária Magdolna, illetve János apostol. Ha a gyilkosok, a hatalom képviselõi is szerepelnek a képen, akkor többnyire nem a kereszt tövében, hanem távolabb.
Az ettõl való eltérés speciális jelentést hordoz mindig. Például M. S. mester festményén egy török áll a kereszt egyik oldalán – hiszen amikor a kép készült, mi, magyarok javában benne voltunk a sûrûjében a ”török rabigának”. Vagyis a Gonosz evilági megtestesüléseként a mindenkori hatalom aktuális képviselõje van jelen.

Az itt álló Szalay Lajos-grafika jelentéstulajdonító eltéréseket mutat az ikonológiai hagyományhoz képest.
Elõször is, az õ képén szenvedõ Isten Fia abban a pózban van – kötéllel – megfeszítve, ahogyan a latrokat szokás ábrázolni. Az ábrázolás pedig hallatlanul expresszíven mutatja a szenvedés poklát. Mintha – a latrok szerepében – bármelyikünk lenne a megfeszített… akárcsak Pilinszky versében az ember. A kereszt tövében pedig egy csúf és csúfondáros alak, valami csípõfogóval, kínozza a kereszten függõt.
Itt a bármikori ártatlan áldozat látható, a bármikori elkövetõvel.
Ebben a képben már benne van a huszadik század tapasztalata az ilyen-olyan diktatúrák áldozatairól és gyilkosairól. Mint Pilinszky versében a koncentrációs tábor foglya.
Szalay Lajosnál viszont tágabban: akár a Gulág, akár Recsk, akár az Andrássy út 60. foglya is.

Erre a képre is igaz: ET RESURREXIT TERTIA DIE.

Veress Zsuzsa