A színház

„Amikor az ember kijön a színházból, az az érzése kell hogy legyen, hogy valamilyen furcsa álomból ébredt, amelyben még a leghétköznapibb dolgoknak is különös, kifürkészhetetlen varázsuk volt, ami álmainkra jellemzõ és semmihez sem hasonlítható.“ (St. I. Witkiewicz)

Hogy miben különbözik ez a színház az összes többitõl, amiben eddig jártam? Mindenekelõtt abban, hogy Witkiewiczéknél a nézõnek nem lehet csupáncsak megfigyelõnek lenni. Nem lehet csak úgy kukkolni meg kívül maradni. (A rítusoknál sose lehet.) Õk a nézõ abszolút jelentével számolnak. És ezt a jelenlétet megúszni se nagyon lehetséges, mert úgy játszanak nekünk, hogy közben velünk játszanak, azaz a játékuk részeseivé tesznek, beavatnak minket.
A játék általában már a színház elõterében elkezdõdik.
A Faust-elõadáson a ruhatár elõtt álldogáltunk még, amikor megjelent egy harsány, taszítóan ellenszenves figura. Az egyik lábára sántított, egy taligát húzott maga után, ezzel elviselhetetlen zajokat keltve, és vedelt is közben a nála lévõ flaskából, rendesen. Az elsõ komolyabb meglepetés akkor ért minket, amikor ez a figura a flaska maradékát a taligába öntötte, és amikor egy égõ gyufát is utánadobott, hatalmas láng csapott fel. Ekkora már elég nyilvánvalóvá vált, hogy aki elõttünk áll, az az ördög maga...
Az ördög azután mindenféle sötét folyosókon, zegzugos utakon át vezetett minket – csak a taligájában égõ szesz világított kísértetiesen –, míg eljutottunk a színházi nézõtér egyik félig bedeszkázott oldalajtajáig. (Még valami bagolyféle állat is lógott vagy üldögélt az egyik keresztlécen.) Itt nincs színház, nem is volt színház soha, mert még elõtte vagyunk annak, hogy legyen az idõben. A hatalmas, üres nézõteret egyetlen halványfényû lámpa világította meg, csak „hogy jobban lássuk a homályt“... Aztán egy oldallépcsõn felvezettettünk a színpadra, amin egy magasított pódium állt – azt ültük körbe. Akkor vettük észre a térdeplõ alakot, Fausot, a Jó és a Rossz Angyallal társalgott éppen, mert megidézni készült az ördögöt. Na, nem ezt a miénket, aki idehozott, hanem a nagyurat, Mephistophelest...
A mese folytatását mindenki ismeri. Azt hiszem, még életemben nem féltem úgy, mint akkor ott, aznap este, amikor tanúja voltam a szerzõdéskötésnek, aztán annak, ahogy a hét fõbûn megjelenítésével a pokol összes réme megjelenik... És mindegyik valahonnan a lábunk alól bújt elõ, mintha direkte belõlünk jönne kifele... Amikor pl. a Kapzsiság jelent meg, aki elszedte a nálunk lévõ táskákat, tárgyakat, a színpadon az ördög röhögve, kétmarokkal szórta szét az aranyat... Leírhatatlan élmény volt. Egyik végtelenül túlfeszített pillanatban hirtelen elsötétült minden, és sokáig, sokáig sötét maradt, és csak a pokoli lények lármája hallatszott, a mellettem ülõ ismeretlen lány hozzámbújt, belémkapaszkodott, én meg õbelé... És amikor végre megint világos lett, láttuk embrionális pózban magunkat, egymást, ahogy a végítéletre várunk...
Nos, Kassán nem bántottak minket.
Az Appendix címû elõadás a Thália kávézójában kezdõdött el. A színészek, már jelmezben, körbejártak, beszélgettek, néhány hölgy gyümöccsel, olajosmagvakkal teli tálcákat kínált körbe. A játéktérbõl zene szólt. Élõ zenekar játszott, fantasztikus dzsesszt, fõleg swinget.
Miután a színészek kedvesen beinvitáltak minket a nézõtérre, üldögéltek ott még velünk egy kicsit, majd egyenként, lassan, komótosan felballagtak a színpadra. A közönséggel szembefordulva egy pillanatra megálltak, majd átléptek egy színházi vasfüggönyökre emlékeztetõ ajtószerû szerkezeten, ami döngve csapódott be minden belépõ után. Ez választotta el egymástól a két játékteret. Az elõadás alatt amolyan világokat elválasztó kapuként funkcionált.  
Az Appendix Witkacy mélyen filozofikus szövegeinek, groteszk költeményeinek, Rilke-verseknek, daloknak és mindenféle kimondhatatlan tartalmaknak zenés-képi megjelenítése volt... Gondolom. Persze, közben jó lett volna tudni, hogy mirõl beszélnek.
Különös dolog egy ilyen idegen nyelvû színielõadás. A Faustnál kb. tíz percig zavart, hogy nem tudok lengyelül. Utána csodálatos módon már nem érzékeltem azt, hogy nem tudok. Ám Witkacy szövegeit, Rilke verseit, a dalszövegeket, az, aki nem tud lengyelül, nem érthette. Csakhogy az Appendix egy nagyon erõs képiségû elõadás – ráadásul, mint tudjuk, a színház egyszerre több érzékünkre ható, komplex mûvészet –, nagyon lehetett élvezni. Valamiféle fogalmi megértésen túli megértést, ráismerést is lehetõvé tett. Hatását tekintve pedig egyszerûen frenetikus volt.
Az elõadás végén, a taps után, a színészek lesétáltak a színpadról, át a nézõtéren, és a színház elõcsarnokában állva mindenkitõl egyenként elköszöntek. És ott álltak mindaddig, míg az utolsó nézõ is elhagyta a színházépületet.
Jártam olyan templomokban, ahol a pap így búcsúzott el a hívektõl, a templom ajtajában állva, minden hívõtõl, személyesen. 

Lovasné Leczo Enikõ