A szuperhõsökrõl

Nem, nem. Nem. Ez nem egy újabb összeesküvés-elmélet, nem, dehogy. Csupa negatívum, tele nemmel? Nem. Az sem.
- Tényleg, tudjátok, hogy mi szebb a nõi nemnél?
- A nõi igen!

Soha még ennyire az emberiség nem élt a múltban, mint most. Úgy is mondhatjuk: manapság. Soha még ennyi mese, ennyi fantazmagória, ennyi hallucinációk-szülte téveszme nem fertõzte az agyat, mint mostanság. Árad az internetrõl, könyvekbõl - aki még olvasni tud egyáltalán, - újságokból, a sportpályákon tombol, koncerteken fertõz, dalszövegek által, versekbõl, politikai nézetekbõl, tévébõl... A gyermeki lelket már a rajzfilmimádó korszakában elkezdi fertõzni világot megmentõ, gyengéket és ártatlanokat segítõ szuperhõsökkel, csalafinta, macskakínzó kisegerekkel, aljas és csalárd nyuszikkal, idióta torzszülöttekkel. Fehérkesztyûs, négyujjú, lúdtalpas egerekkel, bamba macikkal, depressziós szamarakkal, hiperaktív tigrisekkel, majd filmekkel és filmsorozatokkal. Aztán a filmsorozatok sorozataival, második évaddal, meg harmadikkal. Szánalmas emberi klónokkal meg hitvány utánzatokkal, feminin hímringyókkal, szerencsétlen kétballábas kétbalkezesekkel, akiknek végül, sok csetlés és botlás után sikerült legyõzniük az erõsebbet, a rátermettebbet és jutalmul õk szaporodhattak tovább. Lassan betöltötték a földet, elpuskáztak mindent, amibe csak belefogtak, tönkretettek mindent, aminek a közelébe értek. Védték a hitványt és az élõsködõt, törvényre emelték a devianciát. Magukból kiindulva határozták meg a normákat, a tehetség pedig nem normális jelenséggé vált szemetes, csöpögõs és nyálkás világukban.
Ha segítségre van szükség, szólj nyugodtan Szupermennek. Amerigo Szupermennek, vagy hogy a francba hívják. Ameriga (vagy mi is a pontos neve ennek a realitisónak) különben is mindig beseggít. Idáig még mindig, mindenütt feltûnt, ahol baj volt.
Ízt adott az ételeknek és az italoknak, színt vitt az életbe, ritmust adott a zenének és megmondta, hogy hol az igazság. Szénizotópos módszerrel. Fejlett orvostudománya végett a sok boldog ember már alig fér el ezen a lassan barnuló szemétgalacsinon - és még klónozni is megtanult (egy majdani ûrutazás esetére). Egyszóval: szuper. És fõleg pozitív. A gondolkodás. Meg a vizsgálat eredménye. De az már, ugye, House doktor asztala.

Jaj, az a múlt idõ. Az a szerencsétlen múlt idõ! Aki bújt, aki nem...!

Az archaikus kor embere nekifeszült az eljövendõnek, egy elkövetkezendõ jobb élet, egy szebb világ hipotézise alatt élt. Az istenek még lejártak közéjük a felsõbb szférákból, odatelepedtek pásztortüzeikhez..., mert akkoriban még lehetett. A jövõbe vetett töretlen bizalommal várták valamelyik égi követ érkezését - és kaptak is egy jó nagy követ, amely lassan megfeketedett a bûneiktõl. 
Várták a mindeneket Megváltó eljövetelét és várták az angyali küldöttet, aki hírül adja érkezését. Várták a jólétet, visszavárták fiaikat, mert akkoriban még a fiak visszatértek.

Ma már a jövõtõl nem várnak semmit, maximum megtérülõ befektetéseket. A gyerekeket elnyelték a városok, az iskolákban bûnösök rémtetteit mossák tisztára és gazemberekbõl csinálnak hõsöket. A fiatalokat félrenevelik, a szabadságot szándékosan összekeverik a becstelenséggel és az erkölcstelenséggel, a hitrõl azt tanítják: lánc, amelyen mint a kutyákat, úgy tart mindenkit az Isten.
Megerõszakolták a Szépet, a Jót és az Igazat, és olyan törvényeket hoztak, amelyek az áldozatok áldozatát vizsgálják és teszik õket gúny tárgyává.
Lopnak és csalnak, hazugok és szemforgatók, szélhámos minden vezetõ.
És aki ebben a világban "... néma volt netán, vagy csak lelkesedni rest, már azt is gyûlölték, akár a pestisest..."
Ma már a múlt a meghatározó.
Ma már csaknem mindenki a múltba réved.
Nagy nemzetközi összeesküvéseket vélnek felfedezni, amelyek meghiúsították az õsök által megigért jól kamatozó és virágzó szebb jövõt. Azt a jövõt, amelynek minden kétséget kizáróan most kellett lennie valamikor.
Úgy is mondhatjuk: mostanság...
Keresik a hibát másokban, okolják és utálják dédapáinkat, valójában viszont nem igért nekik senki semmit. Az õsök magukat áltatták és nem minket. Mi viszont úgy nõttünk fel, hogy azt hittük, nekünk jár a boldog élet. Nekünk kijár a fényes jelen. Nekünk kellene most boldogan felhízni az õsök reménykedése és hite jóvoltából. Véren és szívvel kiváltott, áldozattal megszerzett földjeiket és javaikat herdáljuk, mert nekünk kijár a nyugalom: az áporodott koszfészek, a lakótelepi háromszobás neurózis a digitévével, a munkanélküli segéllyel, a sóscsipsszel, a sörökkel...
Alanyi jogon megérdemlem, hogy pizsamában, mosdatlanul, tévézzek végig egy hetet. Nekem kijár. Nekem kijárna, hogy a feleségem úgy szexeljen velem, mint ahogy a jószivû és adakozó-szellemû lányom a diszkóban. Nekem kijárna, de a szakadt hálóingében, ápolatlanul, egész testében borostásan, hajcsavarósan a tévé elõtt dögölve kell a fenének. Én meg örök-másnaposan, cigitõl büdösen, csipásan, szaros gatyában ugyan kinek kellek?!
Jó lett volna pedig, minden jó lett volna, ha azok a kurva komonisták el nem bézbolozzák az egészet. Munka volt, pénz is volt, kirándulni is eljárogattunk, és ennek a kutyaütõ szomszédnak sem volt akkor egy teherautó nagyságrendû, krómozott dzsipje. Piros skodával járt és nem hordta ilyen magasan az orrát. Nem is köszön a mocsok.
A podpora...
Az meg jóval magasabb lehetne, ha ez a sok ingyenélõ cigány nem nõne a fejünkre. Orvoshoz se járok már miattuk, mert teli van velük a rendelõ...
 
...Igen, és rendel õ. Még egy kört. És õ dönt. Neki csinálod ugyanis a kulturális rendezvényeket, neki állítasz ki, õt várod a dal- és táncünnepélyre közönségnek. Õt és a feleségét. Meg a kortévesztõ, andergrand lányát. Meg annak a fiúját a szuperautójával, fehér selyemnájkiban, tornacipõben, ötkiló arannyal a nyakában. Ja kérem, a közönség(es). Versenyezz hát a látogatottsági indexért, a nézettségért, az olvasottságért, mert neki írod a dalt és nekik énekelsz. Nekik szól a gitár, nekik zörög a dob, neki gyúlnak a fények a részeg szemében, és csak... Neki! Értékteremtõ erõ és választási tényezõ. Õ.
Akit leváltani nem lehet.
Megváltani meg minek...