Sikerült. Ott állt a messze elnyúló sínpár kellõs közepén. Az egyik irányba úgy kétszáz lépésnyire egy alagút állt. A másik irányba egy ideig egyenesen haladtak a sínek, majd egy hosszan ívelt kanyar tüntette el õket a domboldal mögött.
- Tökéletes - gondolta. Most már csak várni kell. Vajon eljön? Halk zajra lett figyelmes, mely az alagút irányából egyre hangosabban és félelmetesebben közeledett. Nyugodt volt. Teljesen nyugodt. Mindenféle sietség nélkül lelépett a sínekrõl és letelepedett egy betontömbre a töltés oldalán. Vigyáznia kellett a leülésnél, mert könnyedén legurulhatott volna ezen a meredek siralom-lejtõn. Végül is sikerült elhelyezkednie oly módon, hogy az arca egy szintre került a sínekkel.

Kényelmesen elõszedte cigarettatárcáját és rágyújtott. A vonat már régen eltûnt a domboldal mögött, de ez egy cseppet sem aggasztotta. Tudta, hogy ez nem az õ járata. Méltóságteljesen szívta magába a dohányfüstöt, kiélvezve minden egyes pillanatát ennek a csodálatos találmánynak. Ilyenkor érezte azt, hogy dohányozni jó. Tudta, hogy húsz szál cigarettából csak egynek van jelentõsége, de ez a szál most olyan volt. A pillanat volt az, mely megkülönböztette a többi száltól, melyet csak úgy a nikotinfüggõség miatt rohamtempóban el-elszív az ember. Tudta, hogy nap-nap után nyeli a mérget. Ezt is tudta. Amikor azonban eljöttek e nagy pillanatok, úgy érezte, megéri. Valamivel meg kellett pecsételnie a lelkében támadt mélységes nyugalmat. Nézte a hegyeket, a domboldalon elnyúló szõlõs kerteket. Minden fát, minden levelet megnézett és úgy gondolta mindez bekerül a lelkébe egy szál cigaretta segítségével. Eldobta. Megszûnt a varázslat. Hirtelen szellõ támadt és fázni kezdett, de továbbra sem vesztette el türelmét. Csak azon tûnõdött, vajon eljön-e, vagy nem? Rágyújtott egy újabb cigarettára és próbált nézelõdni, de már nem ment. Utálkozva dobta el a félig szítt csonkot.
- Egyébként is leszokóban vagyok - dünnyögte.

Még mindig ugyanazon a nagy betondarabon ült. Tagjai elgémberedtek, de nem akart felállni nehogy megfossza magától a hangulatot, melyet majd átél, ha megpillantja. Tudta, hogy a másik oldalról fog érkezni. Így elõször csak a feje búbját, majd az arcát és fokozatosan az egész testét látja majd kibukkanni. Ezt a filmbeillõ hangulat-csokrot véletlenül sem hagyta volna ki. Rápillantott órájára, mely 06:29-et mutatott.
- Egy perc és itt lesz! - mondta alig hallhatóan.
- Vajon olyan lesz, mint máskor?
Hirtelen forróság öntötte el a feszült várakozástól. A felemelõnek ígérkezõ kaland teljesen lázba hozta.
- Még tíz másodperc és megpillanthatom - hunyorgott az órájára. Arcizmai megrándultak, felsõ fogsora görcsösen nehezedett rá alsó párjára.

- Megjött - szisszent fel, de csak a lelke mélyén.
Külsõleg ismét ugyanaz a nyugalom áradt róla, mint eleddig. A töltés másik oldalán lépéseket és az apró kövek ide-oda görgését lehetett hallani, majd feltûnt egy fekete haj, egy pompás arc és végül kiemelkedett a süllyesztõbõl egy egész nõi test. A nõ megállt a sínek másik oldalán, pillantásuk összetalálkozott, de nem szóltak. Se egy biccentés, se egy intés, semmi jele az üdvözlésnek. Csak állt ott és nézett égõ szemekkel. Mindketten egymás szemét fürkészték, hátha megvillan a mögöttük izzó pokol. A nõ lassan átlépdelt a síneken és leült Martin mellé. Úgy harmincéves lehetett, idõsebb, mint a férfi. Hosszú csillogóan fekete haja volt, keskeny csontos arca, melyen valahogy furán mutatott a két nagy sötét szem. Apró kis szája fölött lágyan ívelt pisze orr és mindenütt varázslatosan fényes kreol bõr. Martin úgy vélte ez a nõ bizonyára egy indián törzs fõnökének az egyetlen lánya, hisz egész külsejében volt valami rideg tartás, de mindehhez már-már gõgös szépség párosult.

Csöndesen figyelte, hogy a nõ elõhúz hosszú fekete kabátjából egy szál cigarettát, és két ajka közé helyezi, majd vár. Tudta mit kell tennie, de még húzta egy kicsit az idõt. Eltelt egy perc. Egyikük sem szólalt meg, nem is néztek egymásra. Martin végre rászánta magát. Kotorászni kezdett zsebében, majd az elõhalászott öngyújtóval meggyújtotta a nõ cigarettáját. A nõ aprókat szippantott, de meglehetõsen gyorsan. Tudta sietnie kell, mert mindjárt eljön a megfelelõ pillanat.

Még egy-két slukk, majd eltaposta a parázsló csutkát és felállt. Martin követte példáját és õ is felállt, majd levetette kabátját. Meglazította nyakkendõjét és benyúlt farzsebébe. Két bilincset vett elõ, majd levetett kabátja után nyúlt és egy hosszú kerékpárláncot szedett ki belõle. Ezeket gondosan egymásmellé helyezve egy kõre tette, azután a nõ felé fordult kérdõen. Az már kezében lóbált másik két bilincset és egy vaslakatot. A férfi kivette kezébõl, de kínosan ügyelt nehogy megérintse a nõt. Ezeket is a többi eszköz mellé rakta a hozzájuk illõ kulcsokkal egyetemben. A kõ felülete már teljesen megtelt. Az egész úgy hatott, mint egy mûtét elõkészülete. Még most sem beszéltek, tekintetük is csak futólag találkozott. Martin még egyszer megvizsgálta, hogy megvan-e minden, majd vetkõzni kezdett. Szemérmesen elfordult, igyekezett minél hamarabb megválni ruháitól. Végre elkészült. Teljesen meztelen volt. Hallotta, hogy mögött megszûnik a mozgás és a ruhák anyagának egymáshoz simuló suhogása. Ránézett órájára. 6:45 volt. Eljött az idõ.

Óvatosan megfordult, ajkai görcsbe rándultak az izgalomtól. A nõ ott állt a sínpár másik oldalán és teljesen meztelen volt akárcsak Martin. Derekán meglátszott, hogy már túl van az érintetlen fiatalságon, de apró kerek mellei, melyek feszesen simultak mellkasához, jelezték a régi idõk pompás mivoltát. A bõre még mindig lágy és friss volt.
- Talán gyereke van - gondolta Martin.
- Talán több is. Talán nem.

A nõ lépett egyet jelezve, hogy készen áll. Lefeküdt a sínek közé és megadóan lehunyta szemeit. Martin felvette a kerékpárláncot és áthúzta a sínek alatt, majd a két végét a nõ feje fölött lelakatolta. Ezután fogott két bilincset és a nõ csuklójához, aztán a kerékpárlánchoz csatolta az egyik s a másik kezét is. A nõ még mindig lehunyt szemmel feküdt, de már hátrabilincselt kezekkel. Most már Martinon volt a sor. A kulcsokat elhelyezte a megfelelõ bilincs mellé, majd a maradék két bilincsel magát is odaláncolta a sínek alatt átívelõ kerékpárlánchoz. A bal kezét egyedül a másikat már a nõ segítségével. Oly formán feküdtek most ott, hogy arcuk szinte összeért és egymás kezét megfoghatták. Minden készen állt.

Martin ránézett a nõre aki, most már tágra nyílt szemekkel nézte a férfi minden rezdülését. Martin odahajolt és megcsókolta. Mindketten erre vártak. Testük hirtelen lángolni kezdett a szenvedélytõl és a kilátásban levõ beteljesüléstõl. Már nem érezték a hajnali szél csípõs érintéseit. Minden emlékük köddé vált és megült a szõlõskertek palántáin. Tán a saját nevüket sem lettek volna képesek felidézni. Nem volt múltjuk, csak a pillanat, a most! Újjá születtek ezen a hajnalon és, mint két kölyök macska egymásra fonódtak. Nem volt jövõjük sem, mert talán ezek életük utolsó percei, és ez felvillanyozta õket. Szeretkeztek. Átadták magukat egymás szeszélyeinek. Le sem vették egymásról tekintetüket. Testük vadul kígyózott a sáros síneken. Különös tánc volt ez. A születés és a megsemmisülés pillanatainak közös keringõje. Egyre szaporábban kapkodták a levegõt. Közeledett a beteljesülés. A sínek halkan morajlani kezdett. Tudták mit jelent ez, de nem figyeltek rá. Egy játék volt ez a halállal, a testiség oltárán. A teljes végkifejlett nélkül nem ért volna semmit. Inkább meghalnak, semhogy feladják a végsõ örömöt, melyben test a testnek jelet küld, így kifejezve egymás iránti gyönyörüket. A beteljesedés azonos pillanatban érte õket. Testük görcsbe rándult, arcukra kiült a néma élvezet.

Hirtelenjében ismét volt múltjuk és jövõjük. Élni akartak. Tervek s emlékek tucatja villant meg elõttük. 
- Élnünk kell - gondolták.
A holnap kihívásai megalapozták az életben maradás fékezhetetlen ösztönét.  Martin gyorsan a kulcsokért kapott. A nõ segített kiszabadítani jobb kezét a bilincsek fogságából. A vonat már elérhette az alagút bejáratát, mert már hallani lehetett az erõteljes zakatolást. Martin szíve vadul dobolt. Már mindkét keze szabad volt. Tudta, hogy õ már biztosan élni fog, ha akar, de inkább meghalt volna, ha nem sikerül kiszabadítani a nõt. Már látni lehetett a mozdony fényeit, melyek úgy pásztáztak végig meztelen testükön, mint a haláltáborok õrtornyainak halált osztó reflektorai. Már csak az utolsó bilincs hiányzott. A nõ félelemmel és izgalommal vegyült tekintete villámokat szórt.
- Siess - mondta volna, de nyelvét elzsibbasztotta az ösztönös rettegés.
- Kész!

Martin arra az oldalra vetette magát, ahonnan érkezett, a nõ a másikra. Az utolsó pillanatban szabadultak. A mozdony dübörögve zúgott el mellettük. Õk csak feküdtek. Vonásaik eltorzultak, tüdejük eszeveszetten zihált, de szemükkel egymást keresték az elvonuló kerekek között. Egy-egy pillanatra látták egymást, majd egy újabb mázsás kerék gurult közéjük. A vonat lassan elvonult, de õk még mindig ugyanúgy feküdtek. A kielégültség, a halál közelsége, a jövõ, mind ott tombolt lelkükben.

Öt percig feküdtek, így teljes extázisban, amikor is a nõ megmozdult, mert a hajnali szellõ ismét végigtaposott izzadt homlokán. Fázott. Felállt, kissé leporolta magát és öltözni kezdett. Martin szótlanul követte példáját. Mikor felöltöztek, elrakták az izgalom közepette széjjelhajigált bilincseket, kulcsokat. A nõ tekintete ismét a régi volt. Hûvös és közömbös. Talán arra gondolt, hogy ideje hazamenni és felébreszteni a férjét. Talán arra, hogy el ne késsen a munkából. Talán másra.
Mereven álltak egymással szemben, köztük, pedig a végtelenségbe nyúló sínek. Tekintetük egymásra talált. A nagy összenézés pillanata volt ez.
- Akkor holnap - mondta Martin.
- Holnap - ismételte a nõ keményen, majd hátatfordított és eltûnt a lejtõn.

Martin leült a beton darabra és elõvette cigarettatárcáját. Rágyújtott. Agya teljesen üres volt. Tompán nézett maga elé és csak néha mozdult, mikor eszébe jutott a kezében füstölgõ cigaretta. Addig szívta, míg már az új perceit égette. Ránézett órájára. 7:45 volt. Hirtelen eszébe jutott valami, eldobta a dohánycsikket és sietve eltûnt a töltés alatt elhúzódó fák között.

Írta: Marsovszky Miklós