A Tomasz Alen Koperáról szóló

Szürrealizmusnak nevezik ezt a fajta képi megközelítést, amely mûvelõit tekintve hasonló stílust, látószöget, színvilágot, fény-árnyék játékot, figurális kompozíciót és formakincset feltételez.

A lengyel származású, 33 éves Tomasz Alen Kopera Angliában él. Alkotásaiban keveri szláv szentimentalizmust és az angol regényességet vagy romantikát, vagy mit. Képei hangulata olyan, mintha valósággá transzformálódna egy tébolyodott álom. Mindennek tömege van, kézzelfoghatóan valós, érzékszerveinkkel felfogható, de fagyott, színpadias, merev, dermedt és görcsös.

Képei hatásosak, színvilága komor, de harmonikus, alakjai jól megformáltak, legalábbis elsõ ránézésre.
A második ránézés - pláne ha közelebbrõl nézi meg az ember - már elég sok formai és tartalmi hibát megmutat. Nem beszélve arról, hogy sejtelme sincs a nézõnek, mi az alkotó célja a képekkel. Agyonfantáziált amerikai misztikus filmek képvilága köszön vissza, horrorfilmek szfumátója, ahol a hiányosságokat nehéz, hideg köd fátyla borítja. Jótékonyan a nézõ agyára bízva az egyes részletek továbbképzelését. Hát igen, az effektusok...  Nem úgy, mint Koltai Gábor nagymagyar filmeposzaiban: premierplánban, teljes fényerõ mellett, álló vagy alig mozgó, lusta kamerával - de hogy jön ez ide, kérem?
Hát, nem is tudom. Folytassuk talán zárójelben:
( - nem tudom neki megbocsátani a Honfoglalás képiségét. A honfoglalók csapnivaló felszerelését, a szerencsétlen kosztüm-tervezést, az elbaltázott jellemeket, Franco Nerot a kék szemével, a tíz-tizenöt honfoglaló lovast és az õket üldözõ hat besenyõt... Nem tudom neki megbocsátani, hogy ilyen hitványnak képzelte a múltunkat).

Nem is kellene velük foglalkozni, egyikükkel sem - én is tudom. Sokáig figyelmen kívül is hagytam az egészet, mígnem felfedeztem mindkettõjük együttes hatását az egyik diákom alkotásain. Kissé parafrazáltan ugyan, de nagyon belemélyedve, magyar õstörténetté alakulva. Sziveket átdöfõ tekintetû, hideg, kékszemû Párducos Árpádként tapos az elesettek összekuporodott, simára mosott folyami köveket idézõ tetemein egy harcoktól zilált izomkolosszus, jobbján és balján vészjóslóan nevetséges, erotikus angyallányokkal. És kitárt szárnyaikból, mint rongyos denevérek, száll a talu... és lerakódik, mint a guanó... - bár ez már egy másik történet.
 
- Ezt talán mégsem kellett volna, vagy talán nem így... - kezdenék bele egyfajta korrekcióba, de a szentimentálisan retardált emós kamasz belém fojtja a szót: - nekem ez így teccik! Ezzel a tõmondattal lehet engem felszögezni a keresztre. Hagyjuk akkor, ha neked ez teccik. Hagyjuk akkor.
Kopera hibái méginkább felnagyítódtak, mintha a gyerek csak rájuk koncentrált volna. Görcsösen megfeszülõ ujjak, félig nyitott tenyér - mintha valami láthatatlan kenyeret szorítana. A tenyér... Kidülledõ mellkas, a kulcscsontok által bezárt gödröcskébe bukó fej, tátott száj. Rosszul értelmezett ordítás, több izom a kelleténél, képzavar. Lehajtott fej, felfelé nézõ, tágra nyílt szemek. A szemöldökétõl alig lát, öldököl (ni készül). Szemöldököl.

Hát ezért szóltam. Mert állítólag szép az, ami a szemnek érdek nélkül tetszik...

(Már látom is alul, a vélemények között, hogy de hiszen te is... Hogy nálam is fellelhetõ a lehajtott fej, a szúrós tekintet, az angyalok, a démonok, csuklyás alakok, meztelen nõk... Igen, fellelhetõk, mint ahogy sokak esetében. Fellelhetõk, ezek is meg még sokminden egyéb. De nálam mindezek jelek, ha nem is betûk. Hieroglifák. Vonalak. A tömegük ritkán kap jelentést. Itt viszont reálisak. A valóságtól elrugaszkodottan is valósak. Konkrétak.)