A XIX. század mûvészete I.rész

A XIX. század egyik meghatározó irányzata, az elnevezés regényességet jelent. Lényegében a klasszicizmus által letisztított barokk újjáéledése. Túlfûtütt drámaiság jellemzi, bonyolult utalások, a lényeg körülírása, a történetek eltúlzása.

Reakció a klasszicizmus száraz, fegyelmezett formanyelvére.
A XIX. század embere két nagyon erõs archetípus befolyása alatt él és gondolkodik: a haza archetípusa, valamint az anya archetípusa az, ami mindent elsöprõ erõvel lép fel. A század polgári forradalmai is romantikus hevülettel töltöttek. Hazafiság, hazaszeretet, anyanyelv, nemzet, szülõföld, Árpád apánk, dicsõnek hitt múlt.

A romantika nem is annyira az antikot tekinti követendõ példának, hanem az õsi nemzeti múltat kutatja. Minden nemzet a saját középkori nagyságának káprázatában él. Vélt vagy valós sérelmek miatt állandóan forr, fortyog valami a mélyben, a tudat legmélyén.

Hatalmas mértékben fejlõdik a tudomány és a technika, ami végül új irányt ad a képzõmûvészetnek és a század szellemiségének egyaránt.
Hiszik, hogy a tudományok fejlõdése megválaszolja majd az emberiség nagy kérdéseit, hogy a technika fejlõdése megkönnyíti az életet. Hisznek benne - és itt van az ellentmondás. A tudományt a ratio igazgatja, míg a hitet a szentiment. Ahol a tudomány csõdöt jelent, ott kezdõdik a hit felségterülete. Isten létezését nem lehet tudományosan bebizonyítani, benne hinni kell..., ahogy a tudományban sem lehet hinni, ott tudni, analizálni, bizonyítani kell. Ez a hatalmas ambivalencia fejthette ki azt az óriási feszültséget, amely a század kétharmadára jellemzõ volt.
- Ha nem az egészre...
Mint pozitív és negatív töltésû viharfelhõk találkozásából az égiháború, úgy söpörtek végig Európán a nacionalizmus véres forradalmai.
Istent eltávolítani igyekezett az európai ember az értékrendje legfelsõ polcáról, és helyére az embert, mint olyat akarta emelni...
- Milyet?
- Az embert, mint milyet?
- Szõkét és kék szemût. Fehér embert. Németet!
- Szõke és kék szemû, eddig stimmt. De az ember: angol!
- Amerikai!
- Az! Miért nem orosz?!
- Magyar!

Romantikus az egész 19. század. Ugyanaz a túlfûtöttség, ugyanaz a könnyekig elérzékenyülõ önérzetesség, ugyanaz a szentimentális hevület érzõdik a romanticizmusból, realizmusból, historizmusból és akademizmusból, impresszionizmusból és posztimpresszionizmusból, szimbolizmusból és szecesszióból.

A század végén még egy utolsó kísérletet tett az építészet arra, hogy keretbe foglalja mindazt, amit nagyra tartott az elmúlt idõkbõl. Így aztán újból megszületett a román és gótikus stílus, újjászületett ismét az újjászületés, megújult a barokk, a klasszicizmus, de még a romantika is a századfordulón. Szentimentális elképzeléseihez pedig a technika legújabb vívmányait használta fel. Valahol mélyen pedig már készülõdött az avantgárd destrukció. Akár egy halom hasított fa, hevert egymáson a világ... Isten sértõdötten visszavonult a tudatból és az ember magára maradt elképzeléseivel, riadalmaival és félelmeivel, problémáival, lelki zavaraival.

Óriási ûr maradt utána, amelyet manapság rakétákkal, mûholdakkal és ûrrepülõkkel kutat. De csak arra jött rá ezidáig, hogy valami hiányzik nagyon. Nagyon!

A romantika egyik kiemelkedõ képviselõje Eugéne Delacroix. Õ az, akin keresztül bemutatni szokás a romantikát, épp ezért nem szándékozom túl sokat idõzni nála. Agyonragozták már alkotásait, olyan dolgokat vélnek benne felfedezni, amelyek ott sincsenek. Mûvei közül talán a „Szabadság vezeti a népet” címû a legismertebb. Gúla alakú kompozíció, melynek csúcsán a nemzeti zászló lobog. Színpadias mégis, érzelgõs és patetikus. A „Dante bárkája” talán mértéktartóbbnak mondható de a „Chiosi mészárlás” már szinte barokkosan túllicitált. Színharmóniája és kompozíciója viszont tökéletes.

Théodore Géricault a francia romantikus festészet másik kiemelkedõ alakja. Kompozíciói közül talán a legjelentõsebb a „Medúza tutaja”, amely egy Medúza nevû fregatt pusztulásáról szól, de fõleg a 15 túlélõ csaknem kétheti hányódásáról, egy nyomorúságos tutajon. Bravúros megoldás, amint az egymással összefonódó testek egy gúlává állnak össze. A gúla csúcsán a még reménykedõk láthatók, aljánál már csak halottak hevernek. Ez is, akár a barokk mûvészet általában, túl sok érzést közvetít egyszerre, realisztikus eszközökkel fejezve ki a nem reálisat.
A „Császári Gárda tisztje” szintén piramiskompozíció. Géricault fantáziáját fõleg a mozgás, a sebesség izgatta. Nekiiramodó paripán visszaforduló gárdatiszt parancsot ad a támadásra... Szinte érzékelhetõ a nyomában elinduló huszárezred. Por, dübörgés, fegyverek és lószerszámok zörgése, kurjongatás... vagy a Radeczki-induló...

A romantikus mûvészetet az éjszaka, a halál, a végtelen, a magány, a vad természet, a történelem, valamint a múló élet foglalkoztatta.
A mûvész vérmérséklete, mûveltsége, vallása és kultúrközege döntõ tényezõ a romantikus kifejezésmódban – hiszen a romantika az érzelem, a szenvedély és a képzelet jegyében fogant – ebbõl kifolyólag nagyon sokrétû és sokféle.

Az angol tájképfestõket az érintetlen természet inspirálta (érintetlen természet általában már csak a képzeletben létezik), akvarelljeikkel megújították a festészetet – például Joseph Wiliam Turner, John Constable. Wiliam Blake a látnok miszticizmusával festett, erõs vonzalmat érzett az irodalom iránt.

A német Caspar David Friedrich a magányt, az éjszakát és a végtelent fokozta mélabúval és halálvággyal. Képeibõl árad a szomorúság. A romantikus festészetet miatta kedvelem, a franciák mintha lekésték volna a vonatot, a barokkban tobzódnak, bár náluk a reneszánsz korszak is hasonló túlzásokban csapódik le. Friedrich képei szimbolista töltetûek, némelyik hatása (nem a formája) szinte expresszív. Ismerem ezeket az érzéseket, amelyek inspirálhatták...