Adios Alaszka

Elérkezett az alszkai nyár vége, így útnak indultunk dél felé. Bevallom, szomorúság tölt el, ha arra gondolok, hogy nem lesz több hegymászás, gleccser és egyéb gyönyörû látnivaló.

Sokan már nagyon várták ezt a pillanatot, elegük lett az egyre hûvösödõ idõjárásból, a szeles és esõs napokból. Én nem tartozom ebbe a csoportba. Az idõ jó volt, én élveztem, csak kellõképpen fel kellett hozzá öltözni ;-)

Szeptember elsõ hetét még Alaszkában töltöttük, majd végleg búcsút intve dél felé vettük utunkat. Vancouverbõl indulva megálltunk még két kanadai helyen, Nanaimoban és Victorián. Ezek után Astoria következett, amely Oregon államban található.

Szeptember 21-én eljött a nagy nap, amire már mindenki annyira várt. A szülinapom is ekkor van... - de nem ez volt a nagy izgalom oka :-) hanem San Francisco.

Kora reggel érkeztünk meg, hajnali 5:30-kor haladtunk át a híres Golden Gate híd alatt. Ezt nem lehetett elmulasztani. Fel is keltünk 5-kor, ami nem volt könnyû két óra alvás után. Az elõzõ éjszaka már ünnepeltünk...
Õrültségnek is tartottam akkor, alig bírtam a szememet nyitva tartani, ráadásul még sötét is volt. Nem sok látszott a hídból, szerintem a budapesti Lánchíd is jobban ki van világitva.

Miután elhagytuk a hidat már nem volt sok látnivaló. Jött egy ötlet, miszerint a hajóhidat meglátogathatnánk. Meg is tettük. Jópofa kapitányunk lévén, megengedték ottlétünket. Érdekes dolog megfigyelni ahogyan a hajó lassan befut a kikötõbe. Nem gondolná az ember, hogy micsoda nyüzsgés van olyankor ott fenn.

Észre sem venni, hogy mennyire száll az idõ, a nap már felkelõben volt. Ezt pedig nem lehet elmulasztani. Nagyon fáradt voltam, de amint a nap felbukkant a horizonton, egy jó adag energiát kaptam. Ezek a képek már kora délután készültek. Még a reggel folyamán megígértük magunknak, hogy a Golden Gate hídon át kell mennünk, kerüljön amibe kerül. Célunk eléréséhez egy kerékpár is bõven elég volt. Amint a képen is látható, nem is akármilyen. Mindig is ki akartam próbálni, milyen a tandem bicaj. Hárman voltunk, a harmadik kollégám egyszemélyes bringát használt, szerencsétlenségére, mint késõbb kiderült. Mexicói szobatársam, zero kondícióval, volt mit csinálnia, hogy tartsa a tempót a két lóerõs tandemmel. Arról nem is beszélve, hogy nem volt túl sok idõnk, mert vissza kellett érnünk hamar, hogy elérjük az Alcatraz szigetére menõ komphajót. Már most elárulom, hogy nem értünk vissza idejében. De szerencsére sikerült felkéredzkednünk a következõ kompra.

ALCATRAZ... - érdefeszítõ dolog volt, különös érzés látni a cellákat, kipróbálni, milyen bezárva lenni.