Aki márványt álmodott

Ma már lehet, sokan unalmasnak találják a klasszicizmust, másat vágynak látni, másképpen látnak. A jó látáshoz azonban elengedhetetlen, hogy tudjuk, mi volt korábban. Ferenczy István honi szobrászmûvészünkrõl néhány sort ajánlok. Képeket hozzá, mesterpéldának!

Aki márványban álmodott
Ferenczy Istvánnak hívták, született 1792-ben Rimaszombatban, meghalt  1856-ban, ugyanott. Szobrász volt, a Magyar Tudományos Akadémia elsõ tagja (1832). Nem volt könnyû sorsa, a két dátum között, melyek életét behatárolják, a kor lázadó történelmi eseményei mellett az alkotóvá érés, a mûvészi önmegvalósítás folyamatát is megélte.

Lakatossegédként szabadult föl apja mûhelyében, s vándorútja során Bécsben az akadémia rézmetszõ osztályára iratkozott be. Kitünõ tehetség volt, itt készített Solon címû érmével díjat is nyert. 1817-ben az akadémia szobrászati osztályán Fischer és Klieber mellett kezdett szobrászatot tanulni, mestereinek nevét ma alig ismerik, de az övé fényesen ragyog.

1818-ban gyalog ment Itáliába, Rómába vándorolt és ösztöndíjból élve hat alkotó évet töltött itt. A dán nemzetiségû Thorvaldsen mûtermébe került. Elsõ, itt készült mûveit, mint például a Fekvõ Vénusz, Csokonai-arcképe, a Pásztorlányka avagy a szép mesterségek kezdete címûeket hazaküldte, s ezeknek hazai sikere több ösztöndíjat juttatott számára. Ezeknek a támogatásoknak a segítségével még két évig Canovától is tanulhatott. 1824-ben, tervekkel tele, érett férfiként, mondhatni kiforrott stílusú mûvészként  tért haza.

A XIX. század 30-as éveiben míves portrészobrokat, például Ürményi, Rudnay, Kazinczy portréit faragta meg. A kor megrendelõi szokásaiként síremlékeket is készített, a Kulcsár-, Szánthó-, Forray-síremlék származik ebbõl az idõbõl és oltármûveket kisebb emlékmûveket készített. Élete legfõbb vágyára, Mátyás király monumentális bronz lovas szobrára azonban nem sikerült megbízást kapnia. Sajnos sikertelenek voltak a magyarországi szobrásziskola létesítésére irányuló törekvései és tervei is.

Kísérletezõ kedvû, a hazai ásvány- és kõzetkincset is kutató munkásságának eredményeként sokéves kutatás után találta meg a hazai, a ruszkicai márványt. A sok utazás, kutatás és ásatásai szinte teljesen felemésztették vagyonát is. 1846-ban még befejezte egy nagyobb mûvét, a Pesten felállított Kölcsey-szobrot de 1847-ben visszavonult szülõvárosába, Rimaszombatba, s maga által legjobbnak tartott mûvén, az Eurydikén kívül csak kis agyagszobrokat készített. Gyûjtõszenvedélyének köszönhetõ, hogy még római mûvésznövendék korában szerény jövedelmébõl reneszánsz korabeli kisbronzokat vásárolt. Ezek a páratlan darabok ma a budapesti Szépmûvészeti Múzeum értékes kincsei. Közöttük a világhírû lovas szobor, amelyet sok szakértõ Leonardo da Vinci saját kezû munkájának tart.

A klasszicizmus jellegzetes, kiemelkedõ képviselõje volt, fõ mûvei a kitûnõ karakterábrázolású, élethû, páratlan finomságú portrék. A mai mûvészettörténeti elemzések szerint nagyobb volumenû tervei már nem érik el a portrék és a Pásztorlányka szobrászi mûvészi kiválóságát és szépségét. Viszont mûvészi jelentõségénél nagyobb annak a missziónak a teljesítése, amelyet a nemzeti mûvészet megteremtésében vállalt és véghezvitt. Ez volt számára a szabad kreativitás. Kiteljesedni saját kora nem engedte teljesen, de tisztelni és értékelni az utókor már megtanulta. Elfeledni nem volna szabad!