Így a 21. század elején, a különféle kultúrák által befolyásolt, formált világban az internet által ránk zúdított információhalmaz súlya alatt – hogy csak ennyit említsek a közismert frázisokból – mi, a jövõ reményeként számon tartott fiatal korosztály, egyre többet hangsúlyozzuk nyitottságunkat, természetes érdeklõdésünket a „nem teljesen mindennapi” dolgok iránt. Nem tartjuk csodálnivalónak, ha a kollégiumba menet „fehérpálcás” diáktársaink tartanak velünk a liftben, a bevásárlóközpontok akadálymentesített bejáratai is teljesen természetesek számunkra, a villamoson pedig már fel sem tûnik, ha a következõ állomás neve egyidejûleg olvasható és hallható…Szeretném elhinni és valóban próbálkozom is, hogy mindez igaz. Mégis elõfordul, hogy meghökkentõ véleménnyel találkozom, mikor választ adok arra a kérdésre, mit is tanulok tulajdonképp? Ilyen esetekben pár percet bizony igénybe vesz a magyarázkodás, mit is jelent a szurdopédia, csakúgy mint a helyreigazítás néhány teljes mértékben helytelenül használt kifejezést illetõen, mint például: süketnémák, mutogatás, stb. Távol álljon tõlem, hogy bárkit is megsértsek, netán elítéljek „tudatlansága” miatt. Tény, hogy a rengeteg törekvés ellenére, sajnos még mindig megbámuljuk a buszmegállóban jelnyelvet használó embereket, vagy netán elsõként a sajnálat tölti el szívünket…
Megítélésem szerint elsõként magát az elnevezést indokolt helyesbíteni, pontosítani. A hallássérült emberek közül csupán egészen elenyészõ azoknak a száma akik teljesen siketnek mondhatók. Az esetek nagy százalékában különféle mértékû hallásveszteségrõl beszélünk. Ez alapján öt szintet emlegethetünk: enyhe hallásveszteség ( 26- 40 dB), közepes mértékû (41-55 dB), közepesen súlyos (56- 70 dB), súlyos hallásveszteség (71-90 dB), teljes mértékû hallásveszteség (91 fölött). Csakúgy mit a „süket” a „süketnéma” megnevezés is helytelenül használt. A hallássérült embereknek ugyanis szervi rendellenességek nem akadályozzák a helyes artikulációt, hangképzést. Annak oka, hogy beszédük egyenetlen ritmusú, erõltetett, az, hogy nem áll módjukban elsajátítani utánzás segítségével a helyes artikulációt, ellentétben a halló gyermekekkel. A helytelen artikulációt nem képesek hallás útján szabályozni, helyesbíteni. Így semmiképp nem beszélhetünk általánosságban „némaságról”.
Mint bármelyik más fogyatéknak, a hallásveszteségnek is jelentõs, az élet különféle területére kiterjedõ következményei vannak: lingvisztikai nehézségek, oktatás, nevelés érzelmi fejlõdés és szocializációs folyamatok.
A hallássérültek talán legközismertebb jellemzõje a jelnyelv használata. Fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy nem minden halláskárosult ember használja a jelnyelvet. Sokan közülük a beszélt nyelv segítségével kommunikálnak. A halló emberek közt rengeteg téves elképzelés létezik ezzel a kommunikációs módszerrel kapcsolatban. A jelnyelv lényegét tömören úgy fogalmazhatnánk meg, mint elõre egyeztetett kézmozdulatok, ill. a kezek és ujjak meghatározott konfigurációjának együttese, melyhez egyfajta kiegészítésként társul az arc mimikája is.
A jelnyelv saját nyelvtani szabályokkal rendelkezõ kommunikációs rendszer, melynek kutatásával több nyelvész is foglalkozott. A múlt század 60-as éveiben állt be némi változás megítélésével kapcsolatban. Ezekben az években Wiliam STOKOE amerikai nyelvész kezdte meg kutatásait ezen a téren. Azt vizsgálta, valóban alkalmas-e a jelnyelv arra, hogy önmagában kielégítõ kommunikációs módszernek tekinthessék, képes-e ellátni a beszélt nyelv „feladatait”. Kutatásai nemcsak feltételezései bizonyítására szolgáltak, de felhívták az emberek figyelmét a jelnyelvre, melyet addig alsóbbrendû, az oktatásban nem használható kommunikációs rendszerként tartottak számon. A világon ma egyedüliként, a washingtoni Gallaudet Egyetemen, Stokoe egykori munkahelyén használatos hivatalos nyelvként a jelnyelv.
A legfontosabb szempontok az egyes jelek képzésénél:
- Az adott jel képzésének helye
- A kézfej alakja
- A kéz orientációja
- A kéz mozgása
A jelnyelvet alkotó egyes jelek háromdimenziósak, tehát térben képzõdnek. A beszélt nyelvhez viszonyítva ebben rejlik a legalapvetõbb különbség, illetve abban, hogy míg a beszédet hallás által érzékeljük, a jelnyelvet elsõdlegesen látás által.
Közös bennük, hogy mindkettõ verbális, tehát szavak segítségével megvalósuló, s akárcsak a beszélt nyelvvel a jelnyelvvel is módunkban áll teljes értékû információkat, hangulatokat közölni.
Az egyik leginkább elterjedt félreértés a jelnyelv egységességét illeti. Sokan, tévesen úgy gondolják, hogy a nagyothallók közt mindenütt a világban egy, mindenütt azonos jelnyelv létezik. Bár elmondható az, hogy aki egy nemzet jelbeszédét ismeri, képes kommunikálni más nemzetiségû emberrel is, ennek ellenére mégsem teljesen egységes a jelnyelv a világ minden részén.
Bár a fennemlítettekbõl kiderül, mégis szükségszerûnek érzem tisztázni azt is, hogy a jelnyelv nem az ABC egyes betûinek „levegõben megvalósuló írását” jelenti. Igaz, valóban létezik ujjábécé (egy, ill. kétkezes is), mégsem ennek alkalmazásával kommunikálnak a siketek, ill. nagyothallók.
Hasonló tévhit, hogy az egyes jelek produkálása sokkal több idõt vesz igénybe, mint az egyes szavak kiejtése. A valóság az, hogy miután az ember elsajátítja a jelbeszédet, alkalmazása hozzávetõlegesen ugyanannyi idõt igényel, mint a beszélt nyelv szavainak kiejtése.
Leghatározottabban pedig azt a véleményt érzem kötelességemnek helyesbíteni, mely szerint a jelnyelv elsajátítása nem olyan mértékben igényes, mint egy idegen beszélt nyelv megtanulása. Megtanulni s késõbb helyesen, természetesen, magabiztosan használni igenis igényes feladat! Úgy gondolom a nagyothallók, ill. siket emberek kommunikációjáról, kultúrájáról rengeteget lehetne még írni, beszélni. Sajnálatosnak tartom, hogy a közvéleményben a fogyatékkal élõ emberekrõl, életstílusukról mégis kevés és helytelen információ kereng a köztudatban.
Minden ember egyedi csodája a természetnek. Ez alól az igazság alól nem kivétel egyetlen fogyatékkal élõ ember sem, sõt kitartásuk, életakaratuk különös erõforrásként szolgálhat minden embernek. szerzõ: Kocsis Ágnes, a Comenius Egyetem hallgatója |
