Õrülten lelkesedve, megbántott sértettséggel a kultúrát magáról lehántva, õszintén ölve, tékozló életét tébolyultan marcangolva, a szerelemért szitokkal esengve, az örök békére vágyva szólt az egyik.
Mindig úton, a titkokat megszállottan kutatva, magányát is élccel aranyba foglalva, szenvtelen szeretve, gõgösen szoborrá merevedve szórta szét mítoszait a másik. Más, majdnem minden más, csak a végzetük közös. Az utókor nem szabadulhat szavaiktól, melyek néha démonian elvadulva keringenek köröttünk, olykor lecsapnak, felszakítva a közöny kérges burkát. Nem hallgatnak most sem, vijjogva lobban perzselõ lángkardjuk. Máskor enyhítõ balzsam szavuk, vagy szomjasan szürcsölhetõ megváltó nektárcsepp, mely ólmos égbõl szitál a ziláltan egykedvû mélybe. Pátosszal mondják ki neveitek, mikor koszorúzzák ércbeöntött bálványmásotok. Éhenkórász poétát, különc írót idéznek, dícsérnek, miközben a város zaja hörögve dohog, süketté sulykol, füstjével fojt. A szónok idõnként hinti idézetek furcsa korcsát, húzogatja a szavakat, mint a lötyögõ szoknya korcát. A kórus hálásan süvölt, csattan néhány tenyér, az ünnepi gúnya rendezetlen ráncra vetemedik. De az ünnepek légköre érzékeny, kontár kezet nem tûr, zavarossá valik s elillan a varázs - marad a ragyás hatás. Jó ez így, bár esetleges, mégis felidéz egy rebbenõ tüneményt. Nem baj, csak nevetséges, emelyítõen édes...kevés, hisz nem szûnnek a léha nihil zsongító csábjai, dobolnak kegyeletlenül a mindennapok közömbös árnyai; smokk törli rúzsát a költészet szendvics-testébe, autó pöfögi füstjét a szomorú utcák felé.
Áhítattal szorítja foga közé
a röppenõ szót gyámoltalan fájdalmában,
ki sorsát érteni szavaktól remél.
Hangos kiáltásra ingerel a félreértés
s az undor mosolyra biggyed;
csettint a bilin ujságot olvasó gyermek... De csendre inti a billegõ szó,
még a mérgesen hadakozót is,
mert a szép felkavar és megillet.
Legyetek részvéttel velünk halott kísértetek.
Köszönjük, hogy kegyes volt a teremtõ
és egykor a költészet megszületett. |
| - József Attila - ELÉGIA | | Mint ólmos ég alatt lecsapódva, telten,
füst száll a szomorú táj felett,
úgy leng a lelkem,
alacsonyan.
Leng, nem suhan. Te kemény lélek, te lágy képzelet!
A valóság nehéz nyomait követve
önnönmagadra, eredetedre
tekints alá itt!
Itt, hol a máskor oly híg ég alatt
szikárló tûzfalak
magányán a nyomor egykedvû csendje
fenyegetõen és esengve
föloldja lassan a tömény
bánatot a tûnõdõk szivén
s elkeveri
milliókéval. Az egész emberi
világ itt készül. Itt minden csupa rom.
Ernyõt nyit a kemény kutyatej
az elhagyott gyárudvaron.
Töredezett, apró ablakok
fakó lépcsein szállnak a napok
alá, a nyirkos homályba.
Felelj -
innen vagy?
Innen-e, hogy el soha nem hagy
a komor vágyakozás,
hogy olyan légy, mint a többi nyomorult,
kikbe e nagy kor beleszorult
s arcukon eltorzul minden vonás? Itt pihensz, itt, hol e falánk
erkölcsi rendet a sánta palánk
rikácsolva
õrzi, óvja.
Magadra ismersz? Itt a lelkek
egy megszerkesztett, szép, szilárd jövõt
oly üresen várnak, mint ahogy a telkek
köröskörül mélán és komorlón
álmodoznak gyors zsibongást szövõ
magas házakról. Kínlódó gyepüket
sárba száradt üvegcserepek
nézik fénytelen, merev szemmel.
A buckákról néha gyüszünyi homok
pereg alá... s olykor átcikkan, donog,
egy-egy kék, zöld, vagy fekete légy,
melyet az emberi hulladék,
meg a rongy,
rakottabb tájakról idevont.
A maga módján itt is megterít
a kamatra gyötört,
áldott anyaföld.
Egy vaslábasban sárga fû virít. Tudod-e,
milyen öntudat kopár öröme
húz-vonz, hogy e táj nem enged és
miféle gazdag szenvedés
taszít ide?
Anyjához tér így az a gyermek,
kit idegenben löknek, vernek.
Igazán
csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz.
Magaddal is csak itt bírhatsz,
óh lélek! Ez a hazám.
1933 tavasz |
 | - Márai Sándor - “...Angyali lény volt ez a költõ, embernek is, írónak is a legtisztább. Néha megtisztelt azzal, hogy felkeresett, elhozta egy könyvét, mely legtöbbször saját kiadásban jelent meg, s ilyenkor szemérmi közelharcokat kellett folytatni vele, míg meggyõztem arról, kötelessége tõlem is, írótársától is elfogadni a könyv árát; s mindig csak annyit fogadott el végül, amennyi bolti ára volt a könyvnek, egy fillérrel sem többet. Végtelenül büszke volt, s olyan alázatos, mint Assisi Szent Ferenc lehetett, a poverello. Mindig Petõfi és Szent Ferenc jutott eszembe, mikor találkoztunk, sétáltunk, vagy egy kávéházban ültünk. Petõfi egyetlen reánk maradt fényképe és József Attila utolsó fényképei kísértetiesen hasonlítanak. S a poverello hangján tudott madarakról, virágokról szólani...“
1942. május 9. |
|
