Arad

Október 6-a. Arad.
Eszembe jutott egyik kedvenc költõm, Faludy György Október 6 címû szépséges verse. Gondoltam, elküldöm Szászinak, ha akarja, tegye fel a Rovartra. És elkezdtem mondani magamban a sorokat, tisztán hedonista alapon, élvezetbõl:

 „A vesztõhelyre sáros út vitt / és kikericsek kékjei. / Száz év, s meghaltunk volna úgyis – / vígasztalódott Vécsey. / Láhner György sírt s a földre nézett, / Damjanich szekéren feküdt, / Leiningen felmentõ honvédek / árnyát kereste mindenütt. / S táj olyan volt, mint a fácán: / tarlók, fák vérzõ foltjai, / és õk, tarkán, libegve, hátán: / elhulló, bús-szép tollai...“
Ám amikor odáig jutottam, hogy „Száz év – s a magyar börtönéjjel / nem változott száz alatt“, akkor megdöbbentem. A vers többé már nem az aradi vértanúkról szólt. Ami még önmagában nem lett volna baj, hisz költõi allegórián nevelkedett nép vagyunk. A madár,  fiaihoz vagyunk. A történelmi parabolákat minden különösebb nehézség nélkül felismerjük és megértük olvasás közben... De ennek az 1950-ben, az ávó börtönében írt Faludy versnek a különös avíttsága, idõhöz kötöttsége megborzongatott engem.

Közben eszembe jutott egy másik kedvenc költõmnek egy másik „Arad“-tárgyú verse, és annak sajátos érvényessége, kvázi idõtlensége szintén megborzongatott. Ezt ajánlom mindenki figyelmébe.
Adja az ég, hogy valamikor majd ez is érvényét veszítse, vagy legalábbis avíttnak hasson.

Petri György

MÁRCIUSI VÉNEK

Aggatott  szõlõfürtök. Golyólyuggatottnak
megélt molyette zakók. Sok lázbeszéd. Kevés tett.
Egyetlen hõstett: a fegyverletétel;
egyetlen épelméjû: Görgey.
Öregedem: már per tu vagyok
a Fejedelemmel, akinek párizsi kártyabarlangjába
Des Grieux, Manon Lescault lovagja járt,
valamint a turini remetével
(fiatalabbak kedvéért: tér, kalap,
esik rája, kokárd).

„Ha még egyszer azt üzeni,
mindnyájunknak el kell menni!
Éljen a magyar szabadság,
éljen a haza!“
Tetszenek érteni: ha és még egyszer.
Nem kapkodjuk el a dolgot.
Vitam et sanguinem, sed non pecuniam
(latinul nem tudók kedvéért: életünket és
vérünket, de a pénzünket – soha).

De egyszer azért tettük a dolgunkat
(illetve tették az áldozatok): illette õket
közkrajcár, honvédmenhely, kárpótlási (!) törvény,
mely gyönyörû magyar szó! pótolták a kárt, ott ahol
nem volt. Van valami hézag? Az megkapja a
hézagpótlót! (Lyukat a fejibe.) A lassúdadabb
felfogásúak kedviért:
Damjanich szájában
égett a szivar,
amikor akasztották,
és a hóhérsegédek
nem mertek hozzányúlni.
Noli me tangere.
Szellete a szivarfüst.*

_______

*Jegyzet:  A szakorvosok szerint akasztáskor
a delikvens defekál és spontán hólyagürítésre kerül sor.
Bizonyára igazuk van. De azért – személye
válogatja – ember marad.**

_______

** Néha viszont magára marad. És fütyörészik,
mint kisgyerek az erdõben. Hogy ne féljen.

 Lovas Enikõ