Poétákra emlékezve

Federico García Lorca (Fuentevaqueros, 1898. június 5. – Víznar (Granada), 1936. augusztus 19.) népszerű spanyol költő, drámaíró, festő, zeneszerző. A legnagyobb 20. századi drámaírók egyike, akit 1936-ban az öldöklő, vérengző fasiszták agyonlőttek. Federico García Lorca spanyol költő haláláról Radnóti Miklós, az a magyar költő írt siratóéneket, akit nyolc évvel később a magyar fasiszták öltek meg. Azt mondanám, a két költő halála lenyomata, korképe és kiáltó dokumentuma azoknak az esztendőknek. 

Hajnóczy Péter

Ki a macska?

A szél papírdarabokat pörgetett a járdán és az úttesten: villamosjegyet, sztrájkra szólító röpcédulát és megsárgult,szakadozott újságlapokat. Néha lövés dörrent.

Azok négyen ott álltak a lámpaoszlopra akasztott macska körül, kezükben esernyővázból készített íjak és nyilak.

– Te következel, Dagadt – mondta Kesztyű, a vezér. – Ki a macska?

– U-u-uuuu! – ordította amaz. – Uhhhh! Sziu indiánok vagyunk! Ki a macska? –

Marokra fogott egy nyílvesszőt. – Mit gondoltok, ki a macska? – És torkaszakadtából üvöltve felelt rá:

– Az a rohadt házmester! Az az átkozott, mocskos házmester, aki elvette a labdánkat! – Magasba lendült a keze, és a macskába döfte a nyílvesszőt.

– Most te jössz, Hosszú – mondta a vezér. – Hosszú, ki a macska?

Hosszú megmarkolta a nyílvesszőjét, és a macskának rontott. De ki legyen a macska? Valami komolyat kéne kitalálnia, nem olyan gyerekeset, mint a Dagadt. De mit? Valami olyat kéne mondani, amit ezek nem tudnak utánozni, olyat, hogy hanyatt essenek. Olyat kéne mondani, amit akár maga Tűzoltó Riberra is mondhatna, aki – mindenki tudja – egyszer megrágott és megevett kilenc söröskorsót.

Hogy időt nyerjen, torkaszakadtából ordított, és szökellve ugrált a macska körül, mint aki csakugyan élvezi ezt a játékot. És egyszeriben fölvillant a szeme, mint akinek eszébe jutott valami.

– Vesszenek a fa…

Elharapta a szót: hirtelen kétely fogta el, faszistának vagy fasisztának ejtik-e, amit mondani akart. Elvörösödött, s mint akinek a legutolsó pillanatban jut eszébe az, amiről biztosan tudja, hogy mondják ki fennhangon, felordított:

– Ki a macska? A rohadt zsidók! Vesszenek a zsidók!

Belevágta a nyílvesszőt a macskába, s úgy nézett körül, mint aki biztosan tudja, csakugyan olyan szót használt, amiért nem nevethetik ki.

– Jól van – bólintott Kesztyű. – Rendesen csináltad.

Megmarkolt egy nyílvesszőt, és teleszívta magát levegővel.

– Kérdezz nekem, Hosszú.

Amaz félszegen, boldogan elvigyorodott.

– Ki a macska? – bömbölte. – Kesztyű, ki a macska?

Kesztyű összehúzott szemmel megállt a karmait kimeresztő, zsinegen himbálózó állat előtt, aztán lassan fölemelte a nyílvesszőt, kissé hátrahajolt, és teljes erőből döfött.

– Klári! Az a dög! Az a macska: csak gimnazistákkal megy végig az utcán! Kis kurva, ringyó! Az a macska!

Minden szitoknál ököllel vágott a macskába. Mikor abbahagyta, lihegett, és zavarosak voltak a szemei. Csönd volt egy percig.

– Te nem játszol, Vörös? – kérdezte Kesztyű.

Odanyújtott neki egy nyílvesszőt, de amaz eldobta. Meztelen kézzel esett a macskának, amely utolsó erejével küzdött: a két test egybecsavarodott a zsinegen, tompa, nyávogó hörgés hallatszott, és a vékony, görcsös, kiáltozó gyerekhang.

– Ki a macska? A kurva apám meg az anyám! Jaj, a szemetek, a rohadt dögök! Az apám meg az anyám!

Hüvelykujját a macska szemgödrébe vájta, karjával átölelte az állatot, minden erejével magához szorította, és ordítva, jajgatva sírva fakadt.

A másik három mozdulatlanul, megdöbbenve nézte: mindegyik tudta, hogy a Vörös szülei meghaltak: nyolc nappal ezelőtt végzett velük egy géppisztolysorozat, mikor burgonyáért álltak sorba a Vásárcsarnok előtt.

Hajnóczy Ki a macska című szövege előtt nem akartam egyetlen sort se. Elébb meg kell ismerkedni legalább egy fontos írásán át a szerzővel, s majd utána lehet érdeklődni, ki is volt ő. Harminc éve, Balatonfüreden halt meg. Szerették? Nem tudjuk meg soha. Tisztelték? Nem lehet ma már utánajárni. Féltek tőle? A tehetségétől, súlyos mondataitól minden bizonnyal. Azt mesélik: nehéz ember volt. Azt látom a fotóin: nagyon esendő volt. Márpedig csak keveseknek adatik az meg, hogy annyi anyagba merülés mellett olyan értéket tudjanak letenni az asztalra, mint Hajnóczy Péter. Legyen neki könnyű! Legyen nekünk könnyű?