Augusztus 8. Az elmenők napja |
|
| szerző: Federico García Lorca, Hajnóczy Péter | 2011-08-06 |

Poétákra emlékezve
Federico García Lorca (Fuentevaqueros, 1898. június 5. – Víznar (Granada), 1936. augusztus 19.) népszerű spanyol költő, drámaíró, festő, zeneszerző. A legnagyobb 20. századi drámaírók egyike, akit 1936-ban az öldöklő, vérengző fasiszták agyonlőttek. Federico García Lorca spanyol költő haláláról Radnóti Miklós, az a magyar költő írt siratóéneket, akit nyolc évvel később a magyar fasiszták öltek meg. Azt mondanám, a két költő halála lenyomata, korképe és kiáltó dokumentuma azoknak az esztendőknek.
Radnóti Miklós
FEDERICO GARCÍA LORCA
FEDERICO GARCÍA LORCA
Ének a kis halálról
Federico García Lorca |
A galéria megnyitása: http://www.rovart.com/hu/gallery.php?id=439 |
Hajnóczy Péter
Ki a macska?
A szél papírdarabokat pörgetett a járdán és az úttesten: villamosjegyet, sztrájkra szólító röpcédulát és megsárgult,szakadozott újságlapokat. Néha lövés dörrent.
Azok négyen ott álltak a lámpaoszlopra akasztott macska körül, kezükben esernyővázból készített íjak és nyilak.
– Te következel, Dagadt – mondta Kesztyű, a vezér. – Ki a macska?
– U-u-uuuu! – ordította amaz. – Uhhhh! Sziu indiánok vagyunk! Ki a macska? –
Marokra fogott egy nyílvesszőt. – Mit gondoltok, ki a macska? – És torkaszakadtából üvöltve felelt rá:
– Az a rohadt házmester! Az az átkozott, mocskos házmester, aki elvette a labdánkat! – Magasba lendült a keze, és a macskába döfte a nyílvesszőt.
– Most te jössz, Hosszú – mondta a vezér. – Hosszú, ki a macska?
Hosszú megmarkolta a nyílvesszőjét, és a macskának rontott. De ki legyen a macska? Valami komolyat kéne kitalálnia, nem olyan gyerekeset, mint a Dagadt. De mit? Valami olyat kéne mondani, amit ezek nem tudnak utánozni, olyat, hogy hanyatt essenek. Olyat kéne mondani, amit akár maga Tűzoltó Riberra is mondhatna, aki – mindenki tudja – egyszer megrágott és megevett kilenc söröskorsót.
Hogy időt nyerjen, torkaszakadtából ordított, és szökellve ugrált a macska körül, mint aki csakugyan élvezi ezt a játékot. És egyszeriben fölvillant a szeme, mint akinek eszébe jutott valami.
– Vesszenek a fa…
Elharapta a szót: hirtelen kétely fogta el, faszistának vagy fasisztának ejtik-e, amit mondani akart. Elvörösödött, s mint akinek a legutolsó pillanatban jut eszébe az, amiről biztosan tudja, hogy mondják ki fennhangon, felordított:
– Ki a macska? A rohadt zsidók! Vesszenek a zsidók!
Belevágta a nyílvesszőt a macskába, s úgy nézett körül, mint aki biztosan tudja, csakugyan olyan szót használt, amiért nem nevethetik ki.
– Jól van – bólintott Kesztyű. – Rendesen csináltad.
Megmarkolt egy nyílvesszőt, és teleszívta magát levegővel.
– Kérdezz nekem, Hosszú.
Amaz félszegen, boldogan elvigyorodott.
– Ki a macska? – bömbölte. – Kesztyű, ki a macska?
Kesztyű összehúzott szemmel megállt a karmait kimeresztő, zsinegen himbálózó állat előtt, aztán lassan fölemelte a nyílvesszőt, kissé hátrahajolt, és teljes erőből döfött.
– Klári! Az a dög! Az a macska: csak gimnazistákkal megy végig az utcán! Kis kurva, ringyó! Az a macska!
Minden szitoknál ököllel vágott a macskába. Mikor abbahagyta, lihegett, és zavarosak voltak a szemei. Csönd volt egy percig.
– Te nem játszol, Vörös? – kérdezte Kesztyű.
Odanyújtott neki egy nyílvesszőt, de amaz eldobta. Meztelen kézzel esett a macskának, amely utolsó erejével küzdött: a két test egybecsavarodott a zsinegen, tompa, nyávogó hörgés hallatszott, és a vékony, görcsös, kiáltozó gyerekhang.
– Ki a macska? A kurva apám meg az anyám! Jaj, a szemetek, a rohadt dögök! Az apám meg az anyám!
Hüvelykujját a macska szemgödrébe vájta, karjával átölelte az állatot, minden erejével magához szorította, és ordítva, jajgatva sírva fakadt.
A másik három mozdulatlanul, megdöbbenve nézte: mindegyik tudta, hogy a Vörös szülei meghaltak: nyolc nappal ezelőtt végzett velük egy géppisztolysorozat, mikor burgonyáért álltak sorba a Vásárcsarnok előtt.
Hajnóczy Ki a macska című szövege előtt nem akartam egyetlen sort se. Elébb meg kell ismerkedni legalább egy fontos írásán át a szerzővel, s majd utána lehet érdeklődni, ki is volt ő. Harminc éve, Balatonfüreden halt meg. Szerették? Nem tudjuk meg soha. Tisztelték? Nem lehet ma már utánajárni. Féltek tőle? A tehetségétől, súlyos mondataitól minden bizonnyal. Azt mesélik: nehéz ember volt. Azt látom a fotóin: nagyon esendő volt. Márpedig csak keveseknek adatik az meg, hogy annyi anyagba merülés mellett olyan értéket tudjanak letenni az asztalra, mint Hajnóczy Péter. Legyen neki könnyű! Legyen nekünk könnyű?
Hajnóczy 30 |
A galéria megnyitása: http://www.rovart.com/hu/gallery.php?id=440 |












