Az álomkereskedõ szobra

Álommal kereskedni? Igen! Ezt tudta Talamon Alfonz! Tíz éve nincs e világi létben, most Diószegen szobrot kapott szülõvárosától. Szabad elhatározásból, az irodalom iránti tiszteletbõl született a szoborállítás gondolata. Mag Gyula a bronz formálója, Hizsnyai Zoltán, barátunk pedig avatója volt ennek az alkotásnak. Alább az avatóbeszéd olvasható.

Elõször 1983 õszén jártam Diószegen, sõt nagyjából két hónapig laktam és dolgoztam is itt – mindkettõt a cukorgyár kerítésén belül. Talamon Alfonz akkor, a ’83-as cukorrépaszezon idején, ha jól számolom, tizenhét éves volt, és galántai gimnazista, késõbbi feleségem évfolyamtársa. Még nem ismertem õt, honnan is ismerhettem volna?!
Nem sokkal ideérkezésem elõtt volt Érsekújvárott a fiatal szlovákiai magyar tollforgatók elsõ találkozója, az Iródia, mely a következõ három évben rendszeressé, országos jelentõségû szellemi fórummá vált. Az Iródiának Márai városába is eljutott a híre, és mivelhogy én éppen akkoriban mondtam végleg búcsút Kassán a világot jelentõ deszkáknak és fordultam intenzívebben az irodalom felé, Érsekújvár közelsége nyilvánvalóan átmeneti munkahelyem helyszínének megválasztásában is közrejátszott. A ma már legendáktól övezett Iródia-mozgalom adott aztán módot és számos alkalmat arra, hogy – sok más szárnypróbálgató tollforgatóval egyetemben – Fonzit is megismerjem.
Megvallom õszintén, ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy ennek a laza, farmernadrágos-sportcipõs srácnak egyszer szobrot állítanak a szülõvárosában, hát igencsak kételkedve csóválom a fejemet. Már csak azért is, mert tájainkon még ma is ritka kivételnek számít, hogy egy fiatal kortárs író bronzalakja jelenik meg a királyoknak, nomád hadvezéreknek, politikusoknak, de legjobb esetben is a tizenkilencedik századi klasszikusoknak fenntartott köztereken. Nemhogy még akkoriban, amikor éppenséggel partizánszobrok, szimbolikus bolsevik szoborkompozíciók meg az élmunkások holmi pléhekbõl, acélhuzalokból vagy mûmárványból eszkábált tablói uralták a tereket!
Nem telt bele azonban sok idõ, legfeljebb egy szûk évtized – ami az irodalomtörténetben, bizony, csupán egy röpke pillanat –, és már meg voltam róla gyõzõdve, hogy ennek az akkortájt is még csak serkenõ bajszú-szakállú fiatalembernek egyszer még igenis szobrot emelnek valahol, s ha már igen, akkor helyszínként persze a szülõvárosa volt a legkézenfekvõbb feltételezés. Csak azzal nem számoltam, hogy ez ilyen hamar bekövetkezik. Merthogy az élõknek semmiképp sem jár még a szobor, és ki is számolna azzal, hogy valaki harmincéves korára nem csupán érdemeit tekintve, hanem biológiai megsemmisülése, idõ elõtti halála okán is megérik arra, hogy porladó testét újraformázva idézzék fel szellemét. Fonzi esetében, sajnos, ez történt.
Minden esetben szörnyû, ha egy fiatal, életerõs ember tragikus hirtelenséggel távozik. Számunkra, szárny- és tollforgatók számára – akik még az életet is a terhe alatt keletkezõ szellemi termékek mélységének-minõségének mértékegysége szerint latoljuk –, számunkra azonban az a legborzasztóbb, ha egy alkotóenergiákban dúskáló ifjú társunk ígéretes életpályája szakad meg váratlanul, ha egy olyan mélyre látó s e mélységeket oly elementáris erõvel átérzõ és érzékeltetõ írónak kell idõ elõtt azzá lennie, amibõl vétetett, mint Fonzinak.
De ha már így volt megírva, ha már egyszer ifjú barátunknak soron kívül kellett porrá lennie, akkor legalább annak a szellemiségnek a továbbélésérõl illik gondoskodnunk, ami az õ gyöngybetûkkel rótt soraiból sugárzik – gondoltuk mi, barátai, írótársai, néhányan. Jó néhányan. És amit a torzóban maradt életmû hozzáférhetõségéért, népszerûsítéséért módunkban állott megtenni, azt az elmúlt tíz esztendõben meg is tettük. Impozáns kötetben megjelentek barátunk összegyûjtött mûvei, számtalan méltatás, elemzés, visszaemlékezés és egy terjedelmes monográfia is napvilágot látott, október elején, halálának tizedik évfordulója alkalmából pedig itt, Diószegen emlékeztünk rá egy mûsoros est keretében, amelyen átadtuk a Szlovákiai Magyar Írók Társaságának ez évben alapított prózaírói díját, a Talamon Alfonz-díjat. A díj emlékplakettje õt ábrázolja. Mint ahogy ez a most leleplezendõ szobor is az õ alakját idézi. Mindkét plasztika Mag Gyula szobrászmûvész munkája.
Mondanom sem kell, az elõbbi alkotás létezése szakmai elismerést jelent, és a pályatársak szóban forgó igyekezetének köszönhetõ, az elõttünk álló szobor azonban talán ettõl is fontosabb – de térségünkben mindenképpen ritkább! – dolgokról tanúskodik: a városnak ifjú szülötte iránti megbecsülésérõl – és nem kevés bátorságról. Miközben e kettõ elválaszthatatlan egymástól.
Elõbb – meglehetõsen eufemisztikusan – úgy fogalmaztam, tájainkon ritka kivételnek számít, hogy egy fiatal kortárs író bronzalakja jelenik meg valamely közterületen. Nos, pontosítva: amennyire én tudom, a Kárpátok karéja alatt az utóbbi évtizedekben fiatal kortárs írónak sehol sem állítottak szobrot. És mi tagadás, távolabbi példákkal sem tudok szolgálni. Már az is hatalmas dolog tehát, hogy egyáltalán felmerült egy ilyen szobor felállításának az ötlete. És hogy ez a merész ötlet meg is valósult, hogy a magyar nyelvterületen a rendszerváltás óta ezerszámra keletkezõ, többnyire igencsak sekélyes ideológiai üzenettel bíró, a konkrét helyhez nem kötõdõ, csak a konvencióknak lihegve megfelelni akaró és gyakorta futószalagon gyártott térplasztikák között most egy fiatalon elhunyt kortárs író életnagyságú szoboralakja is megjelent, az rendkívüli bátorságra vall.
Bátorságra és bölcsességre.
Tájainkon, sajnos, sok esetben e két minõség szintén elválaszthatatlan egymástól. Az efféle bölcsességhez ugyanis mostanában egy jó adag bátorságra is szükség van mifelénk. Diószeg polgármestere és kezdeményezésének támogatói bizonyosan egyiknek sincsenek hiányában.
Így aztán Fonzi – ha csupán szoboralakként is – végre visszatérhetett életének és történeteinek legfontosabb színhelyére, szülõvárosába. És ha a történelem közbe nem szól – mint ahogy azt az elõzõ évszázadban, sajnos, nemegyszer megtette – most már elüldögél itt akár egy ezredévig is…
Úgy legyen!

Hizsnyai Zoltán

A fotókért köszönet Eva Sudovának, a diószegi kultúra szervezõjének!