Az elfeledett haláruslány |
| szerkesztette: SZABÓ OTTÓ, 2010-03-20 |
|
|
A mi kis Rézink se nem Petõfi, se nem Arany, nem jutott neki Nemzeti Múzeum, nem szólnak róla középiskolás tankönyvek és minden bizonnyal senki sem beszél meg a lábához péntek esti randevút. Mégis köztéri szobor lett belõle. Ez a kijelentés azonban – a mellõzött figyelem fényében - mégiscsak erõs állításnak hat. A köztéri szobrok nemcsak, hogy köztereken állnak, de felhívják magukra a figyelmet, legalábbis ideális esetben. Ami, bár más természetû figyelem, mint ahogy azt a kiállítóterekben, múzeumok és galériák falai között megszokhattuk, mégiscsak figyelem. Kinek vagy minek a rovására írható Fischer Rézi esetében ez a ’nemfigyelem’? A Váci utca hömpölygõ tömege a Kristóf téren sem veszít zajosságából: ebbe a mellékutcába (!) is csak azért fordulnak be a járókelõk, hogy a már említett napernyõk árnyékában elfogyasszák az elegáns vendéglõ, vagy a kínai büfé napi ajánlatát. Fischer Rézi megpróbálja felvenni a versenyt a magasba törõ ernyõkkel. Talán éppen ez a baj. Kiesik az asztaloknál ücsörgõk látóterébõl, akiknek igencsak meg kellene magukat erõltetniük, hogy a vászonlombok között megláthassák õt. Arról nem is beszélve, hogy az asztalok, székek rengetegén is át kell verekednie magát annak a kíváncsiskodónak, aki mégis el szeretné olvasni az emléklapot, megtudni azt a minimális információt, amit köztéri szobrok esetében szokás. A kút kereke is csak megnehezíti a dolgunkat: nem irányítja felfelé a tekintetünket. Túlságosan forgalmas és belakott ez a tér ahhoz, hogy itt bármiféle mûemlék érvényesülni tudjon. Egyre inkább kezd világossá válni számunkra, hogy Dunaiszky László valóban nem erre a térre tervezte a halárus lány kútját. A fentebb említett Hal tér után a szobrot 1899-ben, a Népligetbe helyezték át, 1966-ban pedig le is bontották (restaurálására 1985-ben, Lovas Sándor jóvoltából került sor). Rézinek kijutott mindennemû mellõzöttségbõl, s úgy tûnik, hányattatott sorsa még ma sem ért véget.
|
