Az eltûnt pénz nyomában

Tarr Béla legújabb filmjét, A londoni férfit, már a hosszadalmas elõkészületek ideje alatt titokzatosság övezte, s ez nevezetesen az egyik producer öngyilkosságában csúcsosodott ki. Bárhogy legyen is, a film már 2007 májusában, Cannes-ban  bemutatásra került, s bár díjat nem vitt el, mérget vehetünk rá, hogy Tarr Béla újból egy remekmûvet tett le az asztalra.

Az eltûnt pénz nyomában

    Tarr Béla legújabb filmjét, A londoni férfit, már a hosszadalmas elõkészületek ideje alatt titokzatosság övezte, s ez nevezetesen az egyik producer öngyilkosságában csúcsosodott ki. Bárhogy legyen is, a film már 2007 májusában, Cannes-ban  bemutatásra került, s bár díjat nem vitt el, mérget vehetünk rá, hogy Tarr Béla újból egy remekmûvet tett le az asztalra. A Mester ezúttal sem változtatott ars poeticáján, de tovább mélyítette eddigi munkásságának fõ vonulatát, a leépülés lassú és kínos közelképét.

    Tarr-ról nehéz úgy beszélni, hogy közben filmesztétikai fejtegetésbe ne bonyolódnánk. Azt kellene elsõsorban leszögezni, hogy A londoni férfiban Tarr semmiképpen sem egy parafrázisát alkotta meg a nemzetközi sikereket hozó Kárhozatnak vagy a hét és fél órás, világszínvonalat képviselõ Sátántangónak. A Londoni férfi némileg barátságosabb távolságból mutatja be egy lecsúszott férfi drámáját, mint például az elõzõleg megemlített két mû. Határozottan érzékelhetõ a dramaturgiai szempont- és tempóváltás, amely ezt a különbözõséget produkálja, azonban Tarr stílusa, vizuális, zenei és hangi eszközei még kiforrottabbá váltak, és teljes bedobással él ezekkel a kézjegyekkel, amely hamisítatlan „márkát” képvisel már hosszú évtizedek óta.

    Egy kikötõben kezdõdik a történet, ahol egy férfi, Maloin, egy toronyban váltóõrként dolgozik feltételezhetõen már nagyon sok ideje, amikor titokzatos körülmények között rátalál egy koffer pénzre. Mivel lassan az idõskor határát érinti, ezért úgy dönt, megpróbálja élete egyetlen értelmes dolgára költeni a sok bankót – a lányára. Lepusztult lakóházak, koszos kocsmák adnak otthont a fel-felbukkanó nem éppen bizalomgerjesztõ alakoknak, miközben Maloin, családja szempontjából nézve egyre furcsábban viselkedik. Hamarosan feltûnik a nyomozó, s nemsokára a pénztõl Maloin-nek meg kell válnia. A mû teljes egészében Maloin lelki drámájára, végtelenül sanyarú sorsának elviselésére összpontosít, miközben a  megváltást hozó pénz egész idõ alatt nála van. Mindezt minimális párbeszéddel és maximális mértékû audiovizualitással teszi a Londoni férfi egész stábja. Ahogy maga Tarr is nyilatkozta több helyen, a cselekmény, az explicit történetvonulat háttérbe vonul és a lassú kameramozgás, a tökéletes képek egy beszédes atmoszférát teremtenek, amelyben a szereplõk olyan összehangoltan mozognak, akár egy svájci óra fogaskerekei.

    A stílus homogenitását egyedül a párbeszéd – az emberi beszéd egyáltalán – töri meg, amely megosztja az eltökélt Tarr-rajongókat. Tény és való, hogy A londoni férfi látvány- és hangvilága a létezõ legbeszédesebb, egyetlen organikus egészet alkot, sõt, meg merném kockáztatni, hogy a tapasztaltabb mozibajárók egyetlen elhangzott szó nélkül megértenék a cselekményt. Funkcionálisan tehát a párbeszéd egy újabb szál, mellérendeltségi viszonyban az audiovizuális stílussal, amely minõségileg ugyanolyan kidolgozott és professzionális. Minden megszólalás hiteles, és legtöbb esetben zaklatottabb és fatális érzetû légkört teremt a szereplõk körül, mint a zenei aláfestés vagy a lassú kameramozgás.

    Bármilyen meglepõ és ellentmondásos, A londoni férfi tempójában egy szemmel láthatóan frissebb alkotás, mint az ezt megelõzõ néhány forradalmian stílus- és kézjegyformáló mû. A legrejtélyesebb az egészben az, hogy még mindig ugyanazon filmeszközök segítségével ér el katartikus moziélményt annak ellenére, hogy a film egésze egy jócskán újított formája az eddigi elérteknek. Az egyik lehetséges magyarázat az, hogy a megszokottnál egyszerûbb a cselekménystruktúrája, kevesebb a szereplõje, s ezen belül is van egy fõszeplõ, amellyel azonosulni lehet. Mindez sokkal nehezebben mondható el Tarr elõzõ mûveirõl. A másik magyarázat, amelyet leginkább a szakmabeliek firtatnak, hogy nem Medvigy Gábor, Tarr hû alkotótársa, az operatõr. Én magam a nyitóképnél fedeztem fel ezt az árnyalatnyi különbséget (nem képminõségi különbségrõl van szó, hanem szerzõirõl), a film a továbbiakban teljes alázattal nyúl a mesterien megszerkesztett kameramozgásokhoz és a többi Tarr-mítoszhoz tartozó képi eszközökhöz.

   A zeneszerzõi pozíciót továbbra is Víg Mihály foglalja el, aki ismét kifogástalan munkát végzett, valamint a már klasszikusnak számító nevek dominálnak a Tarr-stáblistán, mint például Hranitzky Ágnes vagy Tóth János. Minden meditatív szellemû fiatalnak és idõsnek páratlan moziélményt garantál.

Samuelis László