Két ember magas akácok nõtték körbe alig egy-két év alatt. Megroggyantak a támpillérek, vedlik a vakolat, nincs egyetlen ablakán se üveg. Egy csavarhúzóval is kinyitható olcsó lakat fityeg egy agyonhasznált vaspánton. Ennyi védi, védené az illetéktelen behatolóktól. Aki építette, már nem bír kijárni hozzá, hogy a hûs árnyú diófa koronáján átzuhanó sugarakból koszorút fonjon és ráhelyezze azt a tõkéken duzzadó fürtökre. Kicsinyke ház, kicsinyke pincével, négy és fél árnyi területen foghíjjassan és elvadulva megmaradt tramini és olaszrizling tövekkel. A házikót körbenõtték az akácok, a szomszéd telekrõl napjában át-átszóló szomszéd jó fél évtizede már csak egy másik világból szólongathatná, hogy gyere már Barnuskám, igyunk egy jó pohár fehéret a tiédbõl aztán meg egy jó pohár vereset az enyémbõl. Akkor tört el benne is valami. Még egyszer volt szüret azután, azóta fél kéz, fél láb úgy lóg rajta mint a rongy, a szélütés nyoma soha el nem múlik már. Pedig de kimenne még. Azt a kisdemizson törkölyt is ki kéne már ásni, amit a ház sarkában rejtett el. Ha lagzira nem kellett, majd jó lesz temetésre. Nem kell a szõlõ, istenem, nem kell a szõlõ a saját fiának se, s ez a sóhaj ezerszer kiszakad belõle. Most meg el akarják adni. Nem bírja mûvelni senki se. A földet, azt amiért az õ apja annyit robotolt, a kis házat, amit hétvégeken talicskán két kilométerrõl felcibált pár zsák mészbõl, téglából és cementbõl rakott össze. Azt mondják a fiatalok, annyi munkáért, amit kint dolgoznának ezer liter bort lehetne venni a szupermarketben, ha mai órabérre átszámítják. Lehetni lehet, de nem saját bort!
Nem azt a fényes, kedves, illatos traminit, azt a savanykás, emberes rizlinget, amit õ csinált. Még van húsz liter belõle. Ha elfogy, nincs tovább értelme. Pancsot nem iszik, dolgozni nem tud, minek már így az egész. Meg kéne halni, mielõtt elfogy, mielõtt eladják a telket. Legalább nem látná, hogyan tépik ki az évtizedeken át gondosan kezelt tõkéket, hogyan verik szét a házikót.
|
