Az imperesszionizmus

Az impresszionisták a XIX. század utolsó harmadában jelentkeztek, új formakincset hozva a mûvészetbe. Kezdetben realistának tartották magukat. A természet után a szabadban dolgoztak, és a szubjektív benyomás volt számukra elsõdleges...

Azáltal, hogy a szubjektív benyomás lépett elõtérbe, megjelent az idõ is a festészetben; mindaz, ami változó: az égbolt, a víz, a falomb; mindaz ami átalakítja a természetet és a dolgokat: fény, idõjárás, évszak, napszak; minden ami átmeneti: havazás, köd, napkelte, szürkület.

Elvetették a körvonalak megrajzolását valamint a fekete, a szürke és a tiszta fehér színeket. A színes rezdülésket keresték.
Az egyes színeket nem a palettán kevereték ki, hanem optikai keveréssel, a nézõ szemében álltak össze a megfelelõ árnyalatok, néhány méterre eltávolodva a képtõl.

Az impresszionizmus volt az elsõ "izmus" – az elsõ szemléleti forradalom a modern festészet történetében. Nem jelent iskolát inkább közös kutatást jelent.

Eduard Manet képezi az átmenetet a realizmus és az impresszionizmus között. Festészeti stílusa bár nem felel meg az impresszionisták követelményeinek, azonban már nem is teljesen realista. A könnyed ecsetkezelése, a szinek szabad használata és sajátos értelmezése, valamint a színes árnyék és a fényvisszaverõdések alkalmazása az impresszionisták elõfutárává tette.

Calude Monet "Impresszió, a felkelõ nap" címû tengeri tájképe késztette az egyik kritikust arra, hogy az addig névtelen csoportot gúnyból impresszionistáknak nevezze.
Mind a kritika, mind a közönség hosszú ideig bizalmatlansággal övezte az impresszionistákat.

Monet az impresszionisták legmarkánsabb egyénisége – arra törekedett, hogy napszakokkal és az idõjárási viszonyokkal állandóan változó látvány egyes pillanatait megörökítse.
Híres képsorozatot készített a roueni katedrálisról. Ugyanaz az épület a különbözõ napszakokban, más és más színharmóniában. Nem foglalkoztatta a dombormûdíszek valósága, hanem a fény és az árnyék játéka. A vastag rétegekben felvitt festék mégis visszaadja az épületet látványát. A felületen játszó szineket.
Nem az építmény lényege foglalkoztatja és nem is az épület részleteinek hû visszaadása, hanem a felületek.
Ehhez hasonló sorozatot készített a londoni parlament épületérõl, a Temze túlsó partjáról.
A "Saint-Lazare állomás" színfoltjai lenyûgözõ képpé állank össze, ha kicsit összehúzott szemmel vizsgáljuk. Nagyszerû effektus, kitûnõ hatás.

Auguste Renoir festészetét fõleg a fák lombjain átszûrõdõ fény inspirálta. Alakjait szinte minden képen elborítja a színzuhatag. "Úgy látszik mintha elvakítaná a szabad levegõ" – írta egyik kritikusa.
Ismert képe "A hinta" címû, dinamikájával kitûnik a "Moulin de la galatte" – táncoskávéház a Mount-Martre-on. Gyönyörûek virágcsendéletei is, színharmóniájuk lenyûgöz.

Edgar Degas fõleg a városi élet lüktetõ mindennapjait szerette. Eleinte mint portréfestõ jeleskedett, késõbb a színház és a balett világa kápráztatta el.
Gyakori témája a lóverseny és a lovak. Degas inkább a mûtermében festett, nem a szabad természetben mint az impresszionisták általában, azonban színhasználata és ecsetkezelése kétségtelenül impresszionista.

A XIX. század szobrászi közzül a legeredetibb és mûvészi gondolkodásában az impresszionisták rokona Auguste Rodin.
Akár a legtöbb egyéniséget õt sem lehet egy stílus dobozába sem lezárni. Ahogy bronzszobrai felületének fény-árnyék játékát kidolgozza, az imresszionistákkal hozható össze. Mûvei azonban nemcsak a felületrõl szólnak, mit az impresszionista festõk képei, nemcsak az emberi testen játszó fények és árnyékok érdeklik, hanem saját mondanivalóval bírnak – mély belsõ történéssel, hiszen a dolgok lényge is érdekli. Így a századforduló szimbolistáival is rokonítható.
A hírnevet számára a "Gondolkodó" hozta meg. Állítóalag az alkotás közben a szobrász megpróbálta átélni azokat az érzéseket, amelyeket Isten érezhetett amikor a világot kigondolta. A szobor kifejezõereje lenyûgözõ.

Nem állt szándékomban életrajzi adatokat közölni, ki-ki megteheti, hogy utánanéz bármelyik keresõ-program által. Bõvebben az impresszionizmus kultúrtörténeti jelentõségét sem akartam taglalni. Olyan sokan foglalkoztak velük és annyiféle megközelítésben, hogy nem állt szándékomban csatlakozni hozzájuk.
Moné képeivel illusztráltam az elmélkedésemet, aki mindig is óriási hatással volt rám. Szeretem lendületes ecsetkezelését, káprázatos színharmóniáit, tetszik az a düh, ahogy nekiesett a vászonnak. Minden képén megfigyelhetõ, hogy nyoma sincs a mûvészettörténészek által olyan gyakran hangoztatott "kellõ alázatnak". Inkább indulatos és heves, mint amikor a szerelmes férfi képtelen kivárni, amíg szerelme levetkõzi gátlásait és ruháit..., leszaggatja azokat.
Mindenkinek a maga dolga, hogy mit érez egy-egy mûalkotás kapcsán; én nem akarok senkit sem befolyásolni.
Ami leginkább lenyûgöz, az a mûvészi õserõ képein.
Érzem, ahogyan harcol a Világgal. A hamis, ellentmondásos, megtévesztõ és kegyetlen Valósággal.