Az ördögrõl

Életem párja nevetgél a Háború és béke fölött. Világos: vidám és könnyû olvasmány (alig öt kiló), perszehogy nevetgél fölötte... Aztán beavatott. Azt mondja, azt írja Tolsztoj: „Mlle Georges szigorúan, zordonan végigpillantott a közönségen, és elkezdett szavalni egy francia verset...

...egy francia verset, amely arról szólt, hogy õ bûnös szerelemre lobbant önnön fia iránt. Egyik helyen harsogtatta a hangját, a másik helyen, fejét diadalmasan felvetve, suttogott, ismét másutt pedig szünetet tartott, hörgött és kidüllesztette a szemét.“
Szóval, harsogtatta a hangját, meg hörgött és kidüllesztette a szemét. Ha nem tudnám, hogy Lev Nyikolájevics nem járhatott mostanában Kassán a Tháliában, és nem nézhette meg ott Molnár Ferenc Az ördögjét, azt hihetném, a fenti sorokat az ihlette.

Színházba menet azt mondtam, úgy érzem, ezzel az elõadással nem lesz, mert nem lehet baj. Molnár Ferenc, Valló Péter és Petrik Szilárd, így együtt, egyszerûen nem tudhatnak nekem rosszat csinálni. Eme impressziónak az egyetlen tanulsága aztán az volt, hogy milyen nagyon rossz jós lennék.
Arról lehet vitatkozni – megjegyzem, szoktak is –, hogy Molnár Ferenc dramaturgiáján vajon nem fogott-e az idõ? Az a pesti polgári miliõ, amelyet annyira tudott, ismert Molnár az megjeleníthetõ, átélhetõ-e még? A karakterek, amelyeket egykor nagyon lehetett szeretni, és izgulni is lehetett értük, nem váltak-e végérvényesen egy letûnt világ avítt figuráivá? Az a túlverbalizáltság pedig, ami Az ördögre különösképpen jellemzõ, nem nehezíti-e el a darabot az eljátszhatatlanságig?
Nagy baj, ha egy Molnár Ferenc-bemutató ma határozott igennel felel valamennyi kérdésre. 
A darab meséje  szerint az ördög közremûködésével felismertetik és beteljesül egy régi szerelem. Ám ez az elõadás annyira érdektelen, hogy a nézõnek tulajdonképpen mindegy lesz, hogy végül csakugyan felismertetik és beteljesül-e. Ha a régi szerelmét, Jolánt (Varga Lívia) szereti el a férjétõl János, a festõ (Petrik Szilárd), ha a szûzlány mellett köt ki, tök mindegy. Így is jó, meg úgy is jó lett volna.
Persze, Molnár Ferenc se gondolt soha olyan nagyokat meg mélyeket az emberi érzelmekrõl, de mégiscsak nagy színpadi mágus volt, és lehetetlen, hogy a mágiája ma ennyire hidegen hagyja a közönséget.
A rendezõ Valló Pétert következetlenségen, hanyagságon nem nagyon lehet rajtakapni. Pontosan, tisztán fogalmaz. Molnár Ferencet játszat – és nem mást. Úgy is mondhatnám, hogy: és más semmit. Nehéz megmondani, hogy mitõl lesz az egész mégis úgy rossz, ahogy van. Hacsak nem attól, hogy a színészek színtiszta rutinból játszanak, a szokott kliséikkel dolgoznak. Kivétel nélkül mindegyik. A kliségyûjtemény egyetlen új darabja Varga Lívia ajakbiggyesztése volt. Ezt a biggyesztést még nem láttam. Pedig biggyeszt aztán válogatás nélkül mindenkire: férjre, ördögre még az állítólagos szerelmére is. Amivel  egyébként  igen nehezen lehetne megvádolni õket, hogy csakugyan tûzbe jönnek egymástól ezek ketten. Hosszú házasságokban unatkoznak olyan látványosan emberek, mint Varga Lívia és Petrik Szilárd egymás közelében.
Elzát, a szûzlányt játszó ©afaøik Katalin furcsa hangképzési, beszédtechnika problémákkal küszködik. Egyébként hisztérikus csitrit alakít, akirõl nagyon erõs fantáziával lehet csak elhinni, hogy lehetnek némi fogalmai a szerelem, a harc és az áldozat természetérõl. A szerepe körvonalaiból, vázlataiból dolgozik, többnyire kétségbeesetten. Reiter Zoltánnak, a férjnek, nincs értékelhetõ megmozdulása a darabban.
Talán csak a Márkus Judit megformálta Selyem Cinkáért, az „aktért“, az ún. rossz nõért fájt kicsit a szívem, mert õ legalább át tudta éreztetni velem, hogy neki is fáj ezért a festõért, aki sok nõt szeret, miközben valószínûleg egyet sem... és ha mégis, az az egy biztosan nem õ.
Pólos Árpád, mint a festõ András névre hallgató inasa, hol beunatkozta magát a színre, hol kiunatkozta magát róla...
Szóval, nem ölték meg az ördögöt. Az ördögöt nekem lett volna kedvem megölni, amiért olyan hamis színészetet mûvelt. Molnár Ferenc egyik kedvelt figurája a morális embert kísértõ ördög, akirõl általában kiderül, nem is olyan fekete. („... kicsoda vagy tehát?/ Az Erõ része, mely/ Örökké rosszra tör, s örökké jót mûvel.“) Végül is, az a passziója neki, hogy összehozzon két embert, ügyes praktikákkal, furmányosan, de inkább csak a drámai dikció hatalmas erejével (lyukat beszél a hasukba), rákényszerítve õket arra, hogy számoljanak le a hazug, önámító és másokat is megcsaló életükkel. Kövessék a vágyaikat, mert az „... Jó, jó meleg, sugárzik belõle minden, ami fényes öröm csak van ebben a ti szomorú életetekben! (...) A legutolsó faggyúgyertya megtanít arra, hogy érdemes elpusztulni egy kis melegért, egy kis világosságért. Az élet arra való, hogy elégjetek benne! (...) Azt mondja a tan: szeressétek egymást. De ehhez ti még fiatalok vagytok azzal a rongyos pármillió éves kis életkorotokkal. Ezért voltak ennek a gondolatnak csak aszkétái, vértanúi vagy hazugjai. (...) ... amit én itt a fületekbe duruzsolok, az mindenkinek a titkos vallása... ez nem vízzel keresztel, hanem tûzzel...“
Korábban meg így beszél: „Akármit mondasz, a szemed int nekem: „ne hidd, hazudik!“ Én a szemetekkel beszélek. A szem az emberi tisztesség biztonsági lámpája. Mikor minden sötét a hazugságtól, az õ kis reszketõ fénye titkosan csillog.“
Súlyos mondatok. Nagy drámai szerep Molnár Ferenc ördögének lenni.
Korognai pedig átgyalogolt az Equus pszichiáterének szerepébõl, csak elõtte még kosztümöt váltott, hajat vágatott és megborotválkozott. Más színészi(!) tennivalókon nemigen törte magát.
Ha jól értelmezem a rendezõi szándékot: Vallónál ördögnek lenni úgy kell(ett volna), hogy abból a nézõtéren is megértsük, ez az ördög nem szarvas-patás kísértõ, hanem a saját, legemberibb vágyaink tükre, anyagi kivetülése. Tényleg nem tudom, hogy akkor meg miért nem úgy és mért nem azt játszották el?
A darab végén – Molnár Ferenc instrukciói szerint –, amikor a terve sikerül, és az ördög egyedül marad a színen, maga elé néz, nagyon komolyan, majd a közönségre néz, és azt mondja „halkan, röviden, de élesen“: „Voilá!!“
És itt kellene nekünk is elgondolkodni, magunkba nézni, „nagyon komolyan“, majd, esetleg egymásra nézni, és... nem is tudom, talán ámulni az életen. (?)
Csak hát messze nem volt a pillanatban se annyi drámai erõ, se annyi invenció, hogy mindez megtörténhessen.

Számomra a legfontosabb kérdés mindezek után az, hogy Valló Péter menet közben adta fel, vagy eleve nem tervezte, hogy igazi színházat csinál majd Kassán?
Pár nappal a kassai bemutató elõtt láttam a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház Háy Janó A Gézagyerek c. darabjának elõadását. Zalaegerszegen is gondok lehettek, ha még az ügyelõnek és súgónak is szerepet kellett osztani, mégis fantasztikus színházat csináltak. Elõtte meg Komáromban néztem meg, a RÉV aprócska pinceszínházában a szarvasi Cervinus Teátrum produkcióját, a Barátunk Renét. És akkor is, és ott is „megemeltek az angyalok“.
Úgy látszik, csak Kassán nem bír történni velem mostanában soha semmi. Mármint semmi jó, színházas élmény.