"Azt a hitet szerettem volna..."Gyurkovics Tibor kassai szerzõi estjérõl
"Minden ember annyit ér, ahány ember lelkében él" - mondta ki a szentenciát szinte egy életút tanulságát összegezve az öreg Móricz Zsigmond, s remélem, hogy a Kossuth-díjas író-költõ, Gyurkovics Tibor megbocsájtja nekem, ha a népi író meglátásának igazságát rá, az urbánusra is érvényesnek aposztrofálom, mégpedig azért, mert a kassai Thália Színház Márai Stúdiójában, október ötödikén megtartott író-olvasó találkozóján arról gyõzõdtem meg, hogy akik nem ismerték eléggé eddig mûvészetét, most azok is a szívükbe zárták. Mindez pedig azért lehetett így, mert ezt az estet valami áldott légkör lengte át, s oldott fel minden feszültséget az ott lévõkben. Ez elsõsorban neki köszönhetõ, de igen fontos szerepe volt az életmûvét kiadó Kráter kiadó vezetõjének, Turcsány Péter írónak, aki az est avatott mûsorvezetõjeként úgy tudott kérdezni és véleményt közbe vetni, hogy nem a saját személyiségét helyezte elõtérbe - noha megtehette volna, hiszen az sem véletlen, hogy éppen õ a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségének ügyvezetõ elnöke, - s nem utolsó sorban Kövesdi Szabó Máriának, aki Gyurkovics lírájából szemezgetve több verset is kellõ átéléssel adott elõ.
Gyurkovics Tibor írói és emberi habitusát sokunk elõtt az is növelte, hogy kassai estjét azzal kezdte, felkérte közönségét: adózzunk fél percnyi néma fõhajtással a nemrég elhunyt írótársa, Hernádi Gyula emlékének. A kassaiak kegyelettel tettek eleget ennek a felkérésnek, már csak azért is, mert Hernádi utolsó drámáját arra a pályázatra írta, amit Márai Sándor életútjának bemutatására írtak ki. Mint ismeretes a pályázatot õ nyerte meg, és ajándék volt számára a sorstól, hogy még itt lehetett a darab õsbemutatóján, ami egyben a kassai Márai Stúdió ünnepélyes megnyitását is jelentette. Gyurkovics szeretettel beszélt Hernádiról, mint ahogy néhány más kortársáról is, elismervén egyéniségük erõsségét - amit nem minden író hajlandó megtenni. És õszintén válaszolt az õszinte érdeklõdéssel feltett olvasói kérdésekre is. Például arra, hogy Hernádi hogy bírhatta ki Jancsóval. Gyurkovics kétséget kizárólag megerõsítette, hogy a nagy filmek elkészítésének idejében egymást gazdagító volt ennek a párosnak a találkozása, de késõbb Hernádi a saját írói úján ment tovább, emberi meggyõzõdése és véleménye a körülötte zajló dolgokról merõben más volt, mint a Jancsóé. Gyurkovics természetesen szóban és versben is - néhányat õmaga olasott fel - önmagáról vallott. Mivel verseiben elég gyakran - a legváratlanabb helyeken is - megjelenik Isten, megkérdeztem tõle, ha a valóságban is a színe elé kerülne, mit kérdezne tõle? A felvetésemet még azzal egészítettem ki, Eistein például arra lett volna kíváncsi, hogy a teremtéskor volt-e más lehetõsége is.
Gyurkovicsnak nem volt kész válasza, de a kérdés láthatóan felkavarta és megindította. Hosszabban kezdett beszélni az ide vágó verseirõl - közben többször is megjegyezte - majd a kérdésedre is konkrétan válaszolok. A töprengõ, gondolatokat felsorakoztató bevezetõ után egyszer csak váratlanul szünetet tartott, és a drámaivá fokozódott csöndet így törte meg: „Megkérdezném tõle, hová lett az anyám?!"
E szavak után másként talán nem is folytatódhatott volna a est, mint annak a versének felolvasásával, amit Paul Belvaux: Tükör elõtt ülõ nõ c. festménye ihletésében írt. Ezt a verset most nem másolom ide, megtalálható az Extázis II. c. kötetében, amelyben 1O7 festményhez írt 1O7 megkapó verset. De álljon most itt valami más: az a prózai vallomás, ami nem csak elõszó, hanem olyan ajánlás, ami Gyurkovics valós lelkületét mutatja fel, s az életmûvének jelentõs részét alkotó novellái elé Elcseréljük egymást címen vetett papírra.
" Apámnak ajánlom ezt a könyvet. Amikor írtam - élt. Most hiába nyújtogatom neki - nem veszi el tõlem.
Sose volt beteg. Kibírt megaláztatást, igazmondást, veretést. Nem rokkant bele. Hitt, lobogott, az utcatetõkön lobogott, mint egy szellemi zászló.
Amikor a féloldala megbénult - mosolygott. Baráti orvosainknak produkálta magát - az ép jobbal egekig emelte a béna balt, föltornászta: " Föl, föl fiúk, a dalra, estére miénk a lány"... énekelte elgyötört gégével. Az orvosok mosolyogtak zavarukban, infúziót adtak.
Mikor kiterítették vízszintesre, orrába zöld mûanyag csövet vezettek a végsõ oxigénért, akkor is kikacsintott fél arcával: nem kell félni! Biztatott minket - nehogy megijedjünk.
Megijedtünk. Azt a hitet szerettem volna továbbadni... hogy érdemes... Apa... látod, itt ez a könyv... Azt a hitet szerettem volna... Anyával ketten állunk a negyedik emeleten, és várunk, mint mikor fogságban voltál... Várunk, nap mint nap. Csak már nem érkezel meg soha többé."Szaszák György u.i. Afféle adalékként had álljon még itt, hogy Gyurkovics Tiborral és élettársával, valamint Turcsány Péterrel a szerzõi est elõtt és másnap reggel is bebarangoltuk egy kicsit Kassát. A város mindnyájuknak tetszett. Turcsánynak volt is egy javaslata, hogy a Rovás Új Értékrend Polgári Társulás és a Csemadok a Kárpát-medencei Irodalmi Társaságok Szövetségével közösen kezdeményezhetné egy emléktábla állításának az ügyét, melyet a Premontrei rendház homlokzati falára kellene elhelyezni, hiszen Kazinczy, Batsányi és Baróti Szabó Dávid 1788-1792 között itt szerkesztette az elsõ magyar irodalmi lapot, a Magyar Museumot. És még valami. Turcsány Péter azzal is meglepett, hogy séta közben azt mondta, üljünk be valahol egy kávéházba, mert neki azonnal verset kell írnia. A Kelta sörözõt választottuk. Külön akartam leülni, hogy ne zavarjam, de nem engedte. Borókát és kávét rendeltünk, s közben belõle papírra ömlöttek az alábbi sorok: Márai Sándor tintatartójáraKassa,2005. október 6. A lélek bezárul,
a mû kitárul,
te kassai, a nyelvet
választottad hazádul. Zárt burkok, szokások,
illemtanórák, báli táncok
maszkjait borítja fel
az értelem,
s te írod: jer, olvasóm,
jer velem! Rang és szerep! –
tett méltóvá, hogy
magyar legyek.
S a toll,
mely szépség! – minden percben
bûnben vagy kegyelemben –
teéretted fuldokol. Kassa! Császárok véd-fala
Kassa! Polgárok menhelye
Kassa! Irodalmi székhely
Mégis, mégis örökre megtart téged
Márai tollának percenete. ( Ajánlom Szaszák Györgynek és Sokolné Gönnert Júliának, Kassa városának.) |
"Minden ember annyit ér, ahány ember lelkében él" - mondta ki a szentenciát szinte egy életút tanulságát összegezve az öreg Móricz Zsigmond, s remélem, hogy a Kossuth-díjas író-költõ, Gyurkovics Tibor megbocsájtja...
