Bársonyos

Hát igen. A bársonyosnak és gyengédnek nevezett átverés tizennyolcadik évfordulója. Hogy rohan az idõ. Nagy gyengédségünkben érkeztünk gyereket nemzeni és neveletlenül úgy hagyni.
Magára. Mert szabadság van vagy mi a túró.

Ne veszekedjünk!
... Ez a tizenéves elvarázsolt arcú, idétlen kamasz közben egyre agresszívebb, egyre követelõzõbb, és úgy szívja vérünket, hogy közben még meg is fertõz a szabadon beszerzett, nyálas úton terjedõ, csöpögõs szentimentalizmusával.
- Nem lehetne most elvetetni? De komolyaan... Tudom, hogy talán tizennyolc hetes korában kellett volna szólni, de hát isteneem... Hisz emberek vagyunk! Mindenki tévedhet...
- ...
- Igen, de nem ekkorát!

Egy forradalom, ami gyengéd!
Sõt, bársonyos.
Selymes.
Lágy.
Kedves.
Ízletes.

Egy forradalom, ha nem véres, nem is forradalom.
Gyengéd lehet a szeretkezés, de ezt semmiképp sem lehet ahhoz hasonlítani. Baszás volt az, gyerekek. Kibaszás.
Tudom, mert tevékenyen végigharcoltam (de jó is lenne ezt mondani). Ezzel szemben az az igazság, hogy inkább buliztam meg boroztam, meg élveztem, hogy kidobtuk a tanárainkat és csinovnyikra meg aktivistára játszhattunk. Valahol felrémlett gyerekkorom kedvenc sorozata, az "Acélt is megedzik" és beleéltem magam Pavel Korcsegin szerepébe. Megyek a gyûlésre, havat hord a szél, mínusz harminc fok van még a pufajka belsõ zsebének bal alsó hajlatában is, és elfagynak a csizmában a lábujjaim..., de én csak megyek, megyek.
A gyûlésre.
Elõbb viszont a Színmûvészetivel szembeni Depresszóba, ahol már feszt isznak a forradalmárok. Jo¾o Gertli, a képregényeket rajzoló képregényhõs, már négy napja részeg, olyan nagy a dráma. Elválaszthatatlan jóbarátja, a Bandi Vrzguµa éppen diktál. Belediktál még egy felest. A kopasz és állandóan negyedikes Pali Bradovka, tiszta piros ruhában libát fõz. Egy palesztin-kendõs, irtóra jószívû és nagyon adakozó némber guerillát, akinek legendás, terézanyai mércével is nehezen lemérhetõ jótékonyságát magam is megtapasztalhattam anno. A mester az egészbe egészen belepirult, Pali így totál-piros. Csak a Marlborós dobozán látni kevés fehér színt... Meg fekete feliratot (apróbbal szedve, hogy káros a izére; az egészségre). 

Azok a régi szép idõk.
Emlékszem, az elsõ gyûlésre a Színmûvészeti udvarán, vagyis a valamikori Akademia Istropolitana épületében került sor. Izgatottan rohantunk le az óvárosba a várdombon lévõ mûtermeinkbõl. Forradalom van, vagy lesz, már nem is tudom... Valami történik, valami nagy fog történni... Valami nagyot fogunk kihagyni, ha nem sietünk.
Most már, ennyi idõ távlatából tudom, hogy kihagytuk.
Ott ment el mellettünk és mi nem voltunk sehol.

Már az elsõ napokban bujtogattak a nacionalisták, hogy itt az idõ, el kell szakadni a csehektõl. Hogy mennyire kizsákmányolnak minket és hogy mi dolgozunk rájuk. A legjobb szlovák hokistákat meg be sem teszik a csehszlovák válogatottba. Igaz, hogy akkor nekik nem lennének ott a legjobbjaik, de kit érdekel. Mi mi vagyunk, nem? Szlovákok...
- És mi? Magyarok...?
- Titeket le kellene mindet géppuskázni! - mondta Roman, a zsolnai osztálytársam, akivel semmi bajunk nem volt soha korábban - legalábbis nekem úgy tûnt.
- Téged nem! - tette hozzá, ti szi dobrí...
- Ale otca uzs hej?!
- Cso szi, anyi otca, anyi mamu...
No, én azóta nem beszéltem ezzel a majomkirállyal. Mondják, nagy mûvész lett. Nemzetközileg elismert alternatív szélhámos. Installációkat izél. Telerak egy helyiséget felborogatott székekkel, csak egyet helyez el állva. Tikokszoo.
Beony, ez az ominózus nézeteltérés már november 19-én lezajlott.

17-én és 18-án az egyetem Hviezdoszlav-téri épületében, a Pálffyk egykori palotájában aludtunk. 20-án az egyik ismerõsünknél, mert annyira begyûléseztünk nála, miután rengeteg röplapot olvastunk el az apja házi nyomdájából.
21-én, 22-én hatalmas tömeg gyûlt össze a "mérges emberek terén", ahogy magunk között a SzNF teret neveztük akkoriban. Milan Kòa¾ko kellemes bariton hangon adta ki a jelszót:
- Oootvortye koridoor!
Aztán elvittek valakit.
Könnyekig meghatott mindenkit a boldogabb, szebb jövõ képzete. Ébren álmodtunk az új és igazságos hazáról, ahol szlovákok és magyarok kéz a kézben dolgoznak a nyugati cégekre. A hanyatt, kitárulkozva fekvõ, csábos, szép új izé. Világ. Meg az õ ipari parkjai. 

Néhány nap múlva jellegzetesen mintázott, fehér sapkája volt a legtöbb lázadónak, mint Ján Budajnak, az egyik legszimpatikusabb szónoknak. Volt, hogy százezrek skandálták a nevét. Hova lett?
- Mi lett a "bársonyos" vezetõivel? Hová lettek az egyes egyetemeken és munkahelyeken, üzemekben és gyárakban aggitáló politrukok?
Mert ez a mostani társadalmi elit akkor nem volt sehol.
Valószínûleg kivártak, míg tisztázódik, hogy megtorlóként jönnek-e a vezetésbe vagy haladóbb európéerként, leváltandó a rugalmatlan, megfáradt elkezdõket.
Tényleg nem hallottatok róluk?

Az a hangulat, az az együvétartozás-érzés...
Az a VPN-es kitûzõ, az a katonakabát.
Az az egyetemista, aki én voltam hajdanán.
Az az egyetem...
Tanár egy szál se, még a portást is elbocsátottuk, kiírtuk, hogy "akadémiai terület", ahová rendõrnek, katonának vagy más szervezetek képviselõinek belépni tilos volt. Volt saját biztonsági osztályunk, forradalmi szervezetünk, propagációs osztályunk. Lázadó hangulat, boros tea, pirítós, hisztizés, fontoskodás... Plakátokat és transzparenseket festettünk, közben kékharisnya forradálmárlányokkal üzekedtünk különbözõ tantermekben.
Hát igen, ebbõl a nászból cseperedett fel és vált kiálhatatlan tizennyolcévessé Slota meg Meèiar, Fico meg Hru¹ovský, Belousovné Szép Heléna, Duray meg Csáky lord, Bugár meg a Dzurinda Mikulás, valamint a Senkiházy-uralkodóház összes leszármazottja. Nagy dinasztia...