Bemutatok egy költõt

Na, nem a cím, hanem az a feeling, amit sugall. És persze, nem az a hamisítatlan fin de siecle dekadencia, amit a New York kávéházban még tökéletesen át lehetett élni. Hanem kései utórezgése: a posztmodern rájátszás erre, némi iróniával és tudatos játékossággal kezelt megidézése ennek.
Van egy harmincon inneni költõ, Kálmán Gábor, aki a mai Budapesten ilyen sorokat ír:

„A Moszkva tér felõl az esti járat
lámpafénye lobban át a fák alatt.
Rímelne rá, hogy bennem így a bánat
lobban épp. Mosolygok. A járat elhalad.”

Fejünk felett címû verse is olyan, mintha a Nyugat sokadik nemzedékéhez tartozna költõje.

„Az ég tintája lassan felhígult,
és rozsdabarna lett, majd lomhakék.
Saját színjátékába hullt.”

Ezt a finom, árnyalatgazdag urbánus tájleírást akár Tóth Árpád is írhatta volna, de Kosztolányitól sem volt idegen az ilyesmi.
A lényeget, a rendszert, az összegzést keresõ, a kétkedéseire választ nem találó Kálmán Gábor e két sora is desirés:

„elmondaná, de úgyse tudja, és
ha tudja, úgyse mondja el”

Itt valaki az alkatának megfelelõen szubsztilis és cizellált, de a meder, amibe beleterelte spleenes hangulatát, számára is jól ismert. Elvégre magyar szakot végzett. És ösztönös formaérzék ide, veleszületett ritmuskészség oda, azért az artisztikum, az enjambement-ok sokasága, a jambusok hibátlan táncossága tanult dolgok is. Kálmán Gábor korábbi verseiben sokszor fel is próbálta Esti Kornél maszkját.
A Nyugat hagyományával való játék még a Hazaféle c. versre is jellemzõ, pedig az József Attila-reminiszcencia. A négy szonettbõl álló költemény címe kettõs szójáték. Elõször talán nem csak a dyslexiások olvassák „hazafelének”. Már csak azért is, mert így kezdõdik:

„Az éjjel dohányért mentem,
éreztem, durva fagy ropog.”

De aztán az utolsó sorban már valóban a hazafelé szó szerepel. Közben kiderül, hogy a „Hazám” József Attila-címmel is játszik a vers. A játék nem csak szellemes, kesernyésen ironikus, rezignáltan fájdalmas is. Hiszen Kálmán Gábor hazája, hazaféléje: a kabátja. Aztán átlényegül ez is, mondhatni megtelik tartalommal:

„S így állig hazámba zárva,
álltól bokáig nagykabát,
cipõm sapkám két határa
alkottak így instant hazát.”

Ennek a hazának hûséges fia pedig naná, hogy nem jázminillatú, langyos nyári éjszakában bandukol hazafelé, persze, hogy durva fagyban.
Kálmán Gábor lírája az, ami ilyen módon festõi (pasztell) és zenei (kamaramuzsika mollban). De újabban novellákat is ír. Prózája pedig inkább szimfonikus zenére, avagy a szobrászatra hasonlít. Verseinél drámaibb, nyersebb, úgyszólván brutálisabb. És zamatos couleur locale. Egy kis szlovák hegyi falu csudabogarait mutatja be.
Mert nagy ravaszul a végére tartogattam a poént: Kálmán Gábor a földitek. Minden felmenõje érsekújvári. És miközben a fikció belesimul mondjuk a Gion Nándor – Bodor Ádám – Grecsó Krisztián-féle vonalba, azért gyerekkori emlékeit is megismerheti, aki referenciálisan olvas.
Olvassátok el az Ujo Fero címû novellát, és majd a folytatásait is! Garantáltan lesznek benne jó(féle) palócok és tót(féle) atyafiak.

P.S. Álljon itt az a három vers, melyekbõl idéztem, és a novella is.

http://www.es.hu/index.php?view=doc;22331
http://www.es.hu/index.php?view=doc;21865
http://www.es.hu/index.php?view=doc;17507
http://www.es.hu/index.php?view=doc;14583

Veress Zsuzsa