Benedek Elek

Pokémon és egyéb alsógatyájukat felsõruhaként hordó szuperhõsök helyett ajánlatosabb lenne olyan mesét olvasni, amely nem deformálja a gyermeki lelket. Van bõven mibõl válogatni, a magyar mesekincs nem csak szerintem, de a mesekutatók túlnyomó része szerint is a világ leggazdagabb mesekincsei közé tartozik. Miért is nem sáfárkodunk vele értékének megfelelõen? Nem tudhatom.

Benedek Elek születésének másfélszázados évfordulóján legalább elgondolkodni kellene azon a kérdésen, miért olvasnak kevés mesét, miért olvasnak egyáltalán oly keveset a mostani gyerekek. Végtelen polemizációt indíthatnék, de most nem ez  a szándékom. Csak megemlékeznék a magyar mesekincs mindenkori legnagyobb õrzõjérõl, Benedek Elekrõl.

 
A Kisbaconban született mesegyûjtõ és néprajzkutató bölcsésztanulmányait Székelyudvarhelyen kezdte, majd Budapesten végezte be. Diákkorában néprajzi gyûjtõútra indult azzal a Sebesi Jóbbal, akivel igaz barátság kötötte össze szinte egy életen át. Volt újságíró, a Budapesti Hírlap és más lapok munkatársaként, de 1887-tõl 1892-ig az országgyûlési képviselõ fontos munkáját is végezte. Egy ideig Szabadelvû pártiként, majd a Nemzeti Párthoz csatlakozott. Képviselõházi beszédeiben az ifjúsági irodalommal, a népköltészet és a népnyelv, valamint a közoktatás kérdéseivel foglalkozott. Akkoriban érdekes módon a honatyáknak még ezek a kérdések is lényegesek voltak. Boldog békeidõk, hát igen!

1889-ben részt vállalt a Pósa Lajos által indított elsõ irodalmi értékû, igazán szép kivitelû, ma már irigylésre méltó gyermeklap, Az Én Újságom szerkesztésében. Sebõk Zsigmonddal együtt szerkesztõje volt a Jó Pajtás gyermeklapnak is. Ifjúsági könyvsorozatot szerkesztett Kis Könyvtár címmel, amelynek folytatása B. E. kis könyvtára címmel jelent meg a késõbbiekben. 1900-ban a Kisfaludy Társaságnak tagjává vált. Verseket, színdarabokat, leányregényeket, történelmi és irodalomtörténeti mûveket is írt, érthetõ, a gyermeki elme befogadóképességének megfelelõ módon. Igazi lokálpatrióta volt, 1921-ben hazatért a trianoni békeszerzõdés által Romániához csatolt Kisbaconba. Ott élt haláláig, ott álmodta meg a Cimbora címû ifjúsági lapot. Meseíróként egyértelmûen a magyar gyermekirodalom egyik megteremtõjének számít. Ifjúságnak szóló írásaival, szerkesztõi munkásságával az élen járó pedagógusok között van örökös díszhelye. Nagyapós mosolyú, kedves ember volt. Utódai méltó viselõi a Benedek névnek.

S íme egy rövid, de ma is tanulságos mese, olykor nem árt mélyebben átgondolni a tanulságát sem:

Bendek Elek: CSALI MESE
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, meg az üveghegyeken is túl, ahol a kurta farkú malac túr, volt egyszer egy szegény ember. Ez a szegény ember kiment a fiával a földre szántani, s amint egyet fordul, egyszerre csak elkiáltja magát a fiú:
- Nézze, apámuram, nézze, egy kulcsot találtam.
- Az ám, egy kulcs - mondja a szegény ember. - Ejnye, de jó volna, ha egy ládát is találnál hozzá!
Na, ez annyiban maradt.
Tovább szántanak, kettõt-hármat térülnek-fordulnak. Megint elkiáltja magát a fiú:
- Nézze, édesapám, megtaláltam a ládát is.
Próbálják a kulcsot, hát jól belétalál a zárba. Kinyitják a ládát, felemelik a fedelét, nézik, mi van benne, hát abban bizony nem volt egyéb, csak egy kurta farkú egerecske.
Ha az egérnek hosszú farka lett volna, az én mesém is tovább tartott volna.