A Don`t Worry, Be Happy címû világsláger elõadója nem egyszerû énekes, hanem egy egyszemélyes zenekar Bobby McFerrin beavat Pozsony. Több mint húsz év után május 17-én másodszor érkezik Pozsonyba Bobby McFerrin hangvarázsló, a természet csodája, akinek hallatán tapasztalt énektanárok is hitetlenkedve csóválják fejüket. Annak idején a pozsonyi dzsessznapok vendégeként a PKO közönségét ejtette ámulatba, ezúttal pedig egy egész teniszcsarnoknyi embert igyekszik szólóban elvarázsolni kivételes adottságaival és ellenállhatatlan humorával.
A világ McFerrint egyetlen dallal azonosítja. A Don`t Worry, Be Happy 1988-ban nemcsak, hogy az év dala lett Amerikában, de sokak szerint a huszadik század második felének legvidámabb slágere. A zenészcsaládból származó Bobby McFerrin, aki a világ elsõ „a capella”, azaz hangszerek nélküli vokális jazz-albumát jegyzi (The Voice, 1984), egy napon legnagyobb meglepetésére a popzenei slágerlisták élén találta magát egy olyan dallal, amelyet saját bevallása szerint csupán barátai szórakoztatására írt. A tálcán kínált popkarrier helyett a karmesteri pálcát választotta, Leonard Bernstein szárnyai alatt képezte magát, és mostanában rendszeresen vezényli kedvenc zeneszerzõi, Mozart és Beethoven mûveit a világ legjobb szimfonikus zenekarainak élén. Tíz Grammy-díj tulajdonosa, húsz millió lemezt adott el, emellett klasszikus mûveket ír át énekhangra és zenekarra, sõt õ maga is komponál szimfonikus mûveket.
Az ölébe pottyant népszerûséget az iskolai zenei oktatás fontosságának propagálására, a klasszikus zene széles körben való megszerettetésére, és persze a jazzmûfaj populizálására is igyekszik kihasználni. Ezzel kapcsolatos Bobby McFerrin másik világelsõsége: õ volt az elsõ vakmerõ énekes, aki zenekar nélkül, egymaga lépett színpadra, hogy két órán át lekössön egy stadionnyi embert. Ezek a vokális improvizáción alapuló, „rávezetõ jellegû”, az alkotás folyamatát, a dal születését bemutató interaktív, azaz közönségénekeltetõ koncertek azt is demonstrálni hivatottak, hogy a jazz nem csupán a vájt fülû kisebbség zenéje.
Pozsonyban is ilyen beavatás-élményre készülhetünk, mivel Bobby McFerrin ezúttal sem hoz magával zenekart. A szervezõk elõzetesen csak annyit árultak el, hogy rajta kívül lesznek még néhányan a színpadon, ám õk nem az öltözõbõl lépnek a reflektorfénybe, hanem a nézõtérrõl.
Négy oktávnyi hangjával, hihetetlen hangugrásaival és hajlításaival, teljesen egyéni énektechnikájával McFerrin nem egyszerû énekes, hanem igazi zenei polihisztor. Vokális felfedezõ és innovátor, aki a jazzt, a népzenét, világzenei hatások sokaságát, egyéni módon kombinálja a klasszikus zenei formákkal. Az egyes zenei mûfajok sztereotípiáin túlmutatva képes olyan hangon megszólalni, amely tökéletesen a sajátja. Az a capella éneklést ötvözi scat-tel (azaz az értelmetlen szótagokból összefont dallammal) - játékosan, magas fokú rögtönzési készséggel, hangszer-imitációkkal és jóféle humorral. Egészen újszerû légzéstechnikájának köszönhetõen még a levegõvételbõl is képes hangot faragni, nem beszélve azokról a hangokról, amelyeket mellének ritmikus ütögetésével hoz létre. Egy egyszemélyes zenekar érkezik tehát május 17-én a pozsonyi Sibamac Arénába, (azaz a nemzeti teniszcentrumba), aki nem szorul kísérõkre, mivel bármilyen hangszert képes utánozni. Sõt állítólag a helikopter, a madárszárny-suhogás és az egyszemélyes operakettõs is jól megy neki…
A nem mindennapi koncertre még kaphatóak jegyek, ez ügyben következõ internetes portálon érdemes szétnézni: www.bobbymcferrin.sk Életrajz
Operaénekes szülõk gyermekeként látta meg a napvilágot 1950-ben, New Yorkban, ahol az apja, Robert McFerrin volt az elsõ színesbõrû szólóénekes a Metropolitan Operában. A család 1958-ban Hollywoodba költözött, amikor az édesapát felkérték, legyen Sidney Poitier énekhangja a Porgy és Bess filmváltozatában. Bobby elsõ szerelme a klarinét volt, de hamarosan zongorára váltott. Tinédzserként egy ideig papnak is készült, de ezt a gondolatot el kellett vetnie, mert nem tagadhatta meg, hogy a zene a vérében van. Középiskolásként megalapította a Bobby Mack Quartettet, ezt egy országos turné követte az Ice Follies-zal és egy idõszak zongoristaként egy bárzenekarban.
1977-ben McFerrin kilépett a zongora mögül, hogy kipróbálja énekesi adottságait. 1978-ban az Astral Projectben kezdett énekelni New Orleans-ban, majd turnéra ment a legendás John Hendricks-szel. Találkozott a zenei vállalkozóból énekessé lett Linda Goldsteinnel is, aki 1979 óta a menedzsere és producere. Keith Jarrett improvizációs zongorakoncertjeitõl ihletve határozta el, hogy innovatív szólóénekesi karriert épít fel. Ez hatalmas vállalkozás volt, ugyanis ellentétben állt a zenei világ megszokott karrierépítési folyamataival, amelyek ismert elvárásokra épültek. Bill Cosby elintézte fellépését az 1980-as Playboy Jazz Fesztiválon, és egy évvel késõbb Bobby hatalmas sikert aratott a New York-i Cool Jazz Fesztiválon. Nem sokkal késõbb kiadta elsõ albumát, miközben továbbra is improvizatív szólókoncertjeinek szervezésén dolgozott. 1983-ban elsõ európai turnéjára indult, kíséret nélküli énekelõadásként: minden elõre elkészített anyag felhasználása nélkül szerepelt. A kezdeti zavarodottság után a közönséget lehengerelte az elõadás.
Az 1980-as években együttmûködések széles skálájába kezdett, 1985-ben elnyerte elsõ Grammy-díját a Manhattan Transferrel készített "Another Night in Tunisia" címû felvételért. További Grammy-ket kapott Bernard Tavernier "Round Midnight"-jáért (1986) és Jack Nicholsonnal közösen a "How the Rhinoceros Got His Skin"-ért (1987).
1988-ra kíséret nélküli improvizációit a Hollywood Bowltól, a Carniege Hallon át az európai és ázsiai koncertermekig mindenütt bemutatta, megszilárdítva státusát, mint különleges zenei jelenség. Ezután adta ki Simple Pleasures címû albumát, mellyel a hatvanas évek elõadóinak állít emléket.
Az utóbbi években improvizáció iránti szeretetét karmesteri képességeivel kombinálva koncertezik. A CBS hatvan perces portréfilmet készített róla, a Ted Koppel-féle 'Nightline' egy teljes kiadást szentelt neki, a Bravo Channel pedig dokumentumfilmben dolgozta fel életét.
Juhász Katalin
Fotó: Képarchívum |
