 Dunakanyar. Babits. Nyárvég. Utolsó szép napok, aztán vissza a város karámába. Bele a sûrûnek hitt életbe, a rohanásba. Hát akkor legyen szép búcsú. Egy olyan verssel, mely már régóta meglegyintett s most újra felfedeztem...( a képek Hizsnyai Zoli barátunk nyárilakában készültek Kovácspatakon, Dunakanyarban)
|
| Babits Mihály Búcsú a nyárilaktól Búcsúznunk kell újra, kicsi ház,
s egyre nehezebb a búcsuzás.
Hányszor látlak, ki tudhatja, még?
Hány nyarat fog adni még az ég?
Az idei zord volt és fukar.
Kárpótolni talán most akar.
De pávázhat a nap tolla már:
kései nyár, nem igazi nyár.
Óh e párás, pávás lomhaság!
Félszegen nyujtózik a faág
S olyan tarkák, merevek a fák,
ahogy pingálná egy kisdiák.
Mint a dróton csüggõ mûvirág,
lanyhán ling-lóg szárán a virág,
S néma s fényes az egész világ,
mint üveg alatt egy mû-világ.
Mint egy akvárium fenekén,
idegen nagy csendben járok én.
Körülöttem sok halk szörnyeteg,
jövõm félelmei, lengenek.
Isten veled, kicsi hegyi ház!
Nem soká tart már a ragyogás.
Szétroppan a kék üveg, az ég,
Beszakad a zápor és a szél.
S én futok, mint aki menekül,
Mint ki nem bírja ki egyedül,
Mint vihar jöttén a kósza juh
nyájat keres és karámba bú.
Én tudom, hogy ez a béna csend,
ez a vak fény gonoszat jelent.
Jön az õsz és életem is õsz:
Óh jaj, mit hoz õszömnek az õsz? Ha egyszer a förgeteg beront,
mit ér, hogy ily tarka-szép a lomb?
Ami legszebb és legpirosabb,
az fog hullni leghamarosabb.
Remegnek a gyenge levelek,
mint siralomházban a fejek.
Az egész táj szép siralomház.
Isten veled, kicsi nyári ház!
Engem a város karáma vár,
Te itt maradsz, õszi tarka táj.
Eldobott rajz, míg majd a vihar,
letöröl nedves spongyáival. |
