Azt mondják, színházhoz a mai világban csak szerencsével vagy protekcióval lehet kerülni. Havasi Péternek és Madarász Máténak szerencséje volt, mert mindketten a Kassai Thália Színház társulati tagjai. Emellett a TeatRovás néven életre hívott stúdiószínházban is dolgoznak, amelynek első bemutatott darabja Athol Fugardnak A szigete volt. E darab kapcsán beszélgettünk velük.

Csinálni valami teljesen mást

Milyen A szigetet játszani?

Havasi Péter: Én nagyon szeretem. Minden előadás más, bár ez olyan közhelyesen hangzik, de tényleg így van. Ilyen elrendezésű térben még életemben nem játszottam, ahol ennyire közel vannak a nézők, és ennyire az előadással élnek, mint ennél a darabnál. Érezni minden rezdülést, minden reakciót, és ezáltal még inkább eljutnak hozzánk azok az impulzusok, amelyek tőlük, a nézőtér felől érkeznek. 

Madarász Máté: Én sok ember előtt szeretek játszani, ezért is volt jobb A szigetet a kassai Löffler-villában előadni, mert ott nagyon sokan voltak. Éppen attól, hogy nem egyformák a körülmények, -- például a Márai Stúdióban, vagy a buzitai kultúrházban –, egy-egy előadás mindenütt más és más. A sziget esetében pedig minél többen vannak a nézők, és minél szűkebb a hely, annál inkább érezzük mi is azt, hogy ez egy börtön, és hogy mi tényleg benne vagyunk. Ez a ”privát szféra” az, ami engem és Petit is segíti a játékban. De mindentől függetlenül nagyon-nagyon szeretjük a darabot. Ugyanakkor inkább külső dolgoktól függ, hogy milyen kedvvel megy fel a színész a színpadra. Teltház előtt sokkal jobb játszani, mint negyedház előtt. Ennél a darabnál ez különösen igaz, hiszen ha a nézők csak tízen-húszan vannak, és nem a falakat alkotják és nem az első sorban ülnek, tehát nem a „börtönfalakat” alkotják, akkor az számunkra olyan, mintha csak próbálnánk. Ettől értelemszerűen az előadás hangulata is más lesz.  

Valóban attól függ ennek a darabnak a jól játszhatósága, hogy milyen a tér kialakítása?

H.P.: Remélem, hogy még játszani fogjuk ezt A szigetet, és akkor valószínűleg még sok helyen és sokféle térben kipróbáljuk majd. A zárt térnek van egyfajta intimitása. Ha meg tudjuk oldani, hogy három oldalról, a nézőkkel zárjuk körbe a teret, akkor különösen. De a buzitai helyszínnek is megvolt a hangulata, bár az tágasabb tér volt. Az olyan volt, mint amikor az ember színpadon van, és ki van téve annak, hogy ott az a bizonyos „negyedik fal”, ami elválasztja őt a nézőktől. De A sziget annyira más! Egyrészt a játék stílusa miatt, hiszen tulajdonképpen három oldalra kell játszani, hogy egyik oldalon se rekesszük ki a nézőket. Szinte már arénában vagyunk. Ez a közelség pedig már-már olyan, mint a filmben, tehát nem kell azokat a nagy gesztusokat alkalmazni, mert a nézők előtt játszunk. És persze nehéz is, mert a bakikat is sokkal hamarabb  észre lehet venni.

M.M.: Gondolhatnánk, hogy a mi színpadunk a Tháliában is elég kicsi, de ennél még kisebb helyekre is elvisszük az előadásokat. A szigetet pedig pláne el lehet vinni, bárhová, mert mindenhol akad a bemutatására alkalmas tér. Nem is kell hozzá színpad, elég egyetlen terem. A Márai Stúdióban viszont irreális volt a helyzetünk, mert nem a nézőtér felé játszottunk, hanem mindenféle technikai okok miatt a játéktér el volt forgatva.  

Az Egressy Béni Színjátszó Fesztiválon egészen más összetételű közönség előtt játszottatok, mint Kassán a Máraiban, vagy a Löfflerben. Ennek éreztétek a hatását?

H.P.: Buzitán színjátszó fesztivál volt, ott tehát olyan közönség nézett minket, amelyik érti és szereti a színházat, csakhát túl fiatalok voltak. Zömmel diákok, és ez a darab szerintem még nem nekik való. Például akkor jött egy nevetés, amikor nem kellett volna... Nem azért, mert rossz volt a közönség, csak mert tizenévesek is ültek a nézőtéren. A felnőttek, az idősebbek vették a lapot. De mindenki szerette a darabot, a fiatalok is. 

Úgy olvastam valahol, hogy A sziget elég nehezen értelmezhető darab. Szerintetek is így van?

M.M.: Alapvetően nagyon nehéz darab. Mi nem azt akartuk megfogalmazni, amiről az eredeti dráma szól, hanem inkább a jelenben, a szlovák-magyar viszony szempontjából közelítettük meg a problémát. A megkülönböztetés volt a fő idea, hiszen két olyan rabról szól a történet, akik közül az egyik életfogytiglant kapott, a másik pedig tíz évet, és másnap szabadul. 

H.P.: Igen, voltak, akik azt mondták, hogy elvonatkoztattunk a konkrétumoktól, amelyekről a dráma szól, és ezáltal egy kicsit a levegőben úszik a dolog. De szerintem meg pont ettől tud a téma időfelettivé válni. Mert hogyha nagyon konkretizáljuk, ha Dél-Afrikáról beszélünk, akkor ha az ember hallotta is, hogy a múltban milyen fajta konfliktusok voltak ott, ám attól az még nem a mi világunk. Szerintem pont azzal, hogy felemeltük, akár úgy, hogy a szlovák-magyar viszonyt lássuk bele, azáltal mindenki magára tudja vonatkoztatni egy kicsit. Egyébként teljesen mindegy, hogy akár orosz-csecsen konfliktust is vihetünk bele, maga a helyzet, a szituáció, amiben az ember benne van, az a fontos. A tény, hogy bárki kerülhet ilyen helyzetbe. De el tudom fogadni, amit a kritika írt, hogy konkrétumokhoz nem volt kötve, s mi elvágtuk ezeket a zsinegeket. 

M.M.: És amit visszakaptunk a közönségtől! Nekem a Löffler-beli nézők azt mondták, hogy érezték azt a nyomasztó állapotot, ami egy börtönben uralkodhat. A mi társadalmunkban a különbségek a magyar és a szlovák, vagy a roma és a „paraszt” emberek között lehetnek... Bár meg van fosztva a darab a lényegi elemeitől, de egy valami azért benne maradt, a szabadság utáni vágy. Ha mi hűen ragaszkodtunk volna a drámához, az egy három-négy hónapos munka lett volna. De a miénk egy kísérlet volt, tehát nem azért csináltuk, hogy a világ legjobb színházát  hozzuk létre, hanem azért, hogy kezdjünk valamit. Számomra ez volt a cél, amikor a darab rendezője, Cibula Péter megkeresett. Ez volt az, ami motivált.

Valószínűleg a monológ a legnehezebb módja a színpadon való megnyilvánulásnak. Ettől csak egy fokkal lehet könnyebb kétszereplős darabban játszani.

H.P.: Épp azért volt jó A szigetben játszani, mert egyetlen partnerem volt, egy valakihez kellett csak alkalmazkodni. Ez egyszerűsítette a feladatot. Ami miatt bonyolódik a dolog, az az, hogy az előadást két ember viszi végig a vállán, s ez óriási teher. Ráadásul úgy van megírva a darab, hogy extrém szituációk váltakoznak benne: nevetnek, verekednek, sírnak, aztán jól érzik magukat, barátkoznak, halálos ellenségek, hibáztatják egymást, tehát egy skálán belül sok minden benne van. Ráadásul, mint már említettem, érintésnyi közelségben ül a néző. 

M.M.: Jó benne az, hogy az ember ráérez a másik közérzetére. Ha én egy rosszabb napot fogok ki, akkor Peti tud segíteni, és viszont. A párbeszédeknél, ha én azt érzem, hogy ez neki nagyon megy, akkor az engem arra ösztönöz, hogy én is fel tudjam húzni magam arra a szintre. De az is jó, ha mindkettőnknek jó napunk van, és elkapjuk a fonalat. Ezért lenne fontos, hogy minél többet tudjuk játszani a darabot. Mert amikor három-négy hónap kihagyás után játssza ismét az ember, akkor érzi, hogy technikailag nincs kellő szinten az előadás. Ha nem a szövegre figyelek, hanem a partnerre, akkor bennem is megszületik a darab, ha ő jól csinálja, ha ad egy jó impulzust felém, akkor belőlem az a mondat, az a gondolat, az a szöveg úgy fog kijönni, ahogyan kell. 

Hogyan kerültetek a TeatRovásba, a korábbi Rovás Színműhelybe, amelyben ez az előadás létre jött?

M.M.: Engem Cibula Péter, a Kassai Állami Színház színésze keresett meg. Akkor még nem tudtam, hogy ez egy rovásos dolog lesz, csak azt tudtam, hogy Péter korábban is tervezett volna  saját előadásokat létrehozni. Amikor megkeresett, gondolkodás nélkül igent mondtam neki. Pont azért, mert engem is érdekelt az, hogy csinálhassunk valami teljesen mást. Számomra később derült ki, hogy ez egy színműhely, egy úgynevezett alulról jövő kezdeményezés, amit a Rovás szeretne tovább vinni. 

H.P.: Engem pedig Marsovszky Miki, a Rovás Színműhely megalapítója keresett fel, konkrétan ezzel a darabbal. Ez április környékén lehetett, amikor én még Pozsonyban tartózkodtam. Akkor ugyan már tudtam ennek a színműhelynek a létezéséről, mert a Dsida-darabjukat másfél évvel ezelőtt ők már elkezdték próbálni. Cibula Petit pedig ismertem ugyan, de addig még nem dolgoztunk együtt. 

Valami teljesen mást reméltetek ettől a kezdeményezéstől? 

H.P.: Maga a kezdeményezés szimpatikus volt számomra, és másképp gondolkodik a színházcsinálásról. Itt fontos, hogy mi, fiatalok miként látjuk a világot, a műhely színházi formanyelvében is más, és célja, hogy a fiatalabbakat is meg tudja szólítani. Akár a formanyelvével, vagy a játszott darabok témájával, akár valami mással.  

M.M.: Én azt szeretném, ha ezt a darabot is minél több fiatal látná. Mert ha megnézzük a Thália közönségét, láthatjuk, hogy az főképp nyugdíjasokból és bérletesekből áll, a fiatalok kevésbé vannak itt jelen. Ez a mi darabunk sokkal „intimebb”, és ilyenre is kell, hogy igény legyen. Hiszen nálunk, a Tháliában nincsenek kifejezetten stúdiódarabok vagy -előadások. Pedig lenne rá lehetőség és igény is, hogy párhuzamosan játsszunk darabokat. 

Madarász Máté hogyan keveredett Magyarországról, egy 1200 lelket számláló községbõl, Parasznyáról Kassára?

M.M.: Nekem tulajdonképpen mindegy volt, hogy melyik színházhoz szerződöm. Szerintem egy pálykezdőnek úgy általában mindegy, csak az a fontos számára, hogy színháznál legyen. Sok olyan osztálytársam volt, aki azt mondta, hogy Pesten kell maradni, de hát Pesten elég nehéz egy színésznek elhelyezkedni. Ott tényleg sokan kallódnak, sok a munkanélküli színész. Úgy gondoltam, hogy a színész, az menjen el akárhová, ahová csak hívják. Nem is hezitáltam. Arra pedig már nem is emlékszem, hogy hány helyre adtam be a kérvényemet, de azt hiszem, hogy az összes magyar színházba. Beadtam Komáromba, Kassára és Kolozsvárra is, bár, talán Szabadkára nem. Talán két-három helyről írtak vissza, nemleges választ. Aztán elmentem megnézni egy előadást Miskolcon. A miskolci színházban volt egy tanárom, Máhr Ágnes, akivel a színészbüfében beszélgettem. Kérdezte, hogy Kassára is jelentkeztem-e, mert ott éppen Korognai Károly a művészeti vezető, aki egyébként a miskolci színház társulati tagja. Aztán odajött Korognai, és kérdezte a szokásos stílusában, hogy „Milyen vagy? Jó vagy?” Én nem tudom magamat ajnározni, de Máhr Ági erősködött, hogy „a srác nagyon jó, az én diákom volt, és tehetséges”. Korognai pedig jelezte, hogy egyszer meghallgatna. Miskolcon lezajlott a meghallgatás, és ezután felajánlotta, hogy lehetőségem lenne színháznál lenni, mert a Kassai Thália Színházban van egy nagy szerep, egy főszerep, az Equusban a fiúé. Persze, fogalmam sem volt a darabról. De Korognai mondta, hogy még beszélnie kell Csiszár Imrével, aki itt a darabot rendezi. Mi az iskolánkkal épp Ukrajnába utaztunk egy színházi fesztiválra, és a vonaton kaptam az SMS-t, hogy Csiszár beleegyezett, szerződjünk. Ennek ellenére mondhatom, hogy teljesen véletlenül kerültem ide. Merthogy összekevertek engem valaki mással. Ahogy én láttam, Korognainak nem túl jó a névmemóriája, és emlékszem, amikor játszottuk a Cyranót, akkor engem úgy hívott, hogy a Mészáros Máté. Nekem pedig azért nem volt feltűnő ez, mert engem még a tanodában, a mozgásszínházban így hívtak a tanáraim: volt egy-két ügyetlenebb lány, aki hozzám került, a partneremként lesérült mellettem, és ezért lettem én a „mészáros”... Később hallottam Csiszártól, sőt, láttam az első Equus próbán is, hogy valahogy nincs képben velem kapcsolatban, hogy nem engem várt. Mondta is utána Csiszár, hogy más színészt ígértek neki, nem engem. 

Mondják, hogy színházhoz a mai világban csak szerencsével vagy protekcióval lehet kerülni. Az én esetemben ez egy szerencsesorozat volt. Kassán pedig jól érzem magam. 

Havasi Péternél mint tőzsgyökeres kassainál magától értetődő volt, hogy a pozsonyi színművészeti főiskola elvégzése után visszajön ebbe a városba? 

H.P.: Pozsonyban valószínűleg nem maradtam volna, mert ott nagyon nehéz elhelyezkedni. Az elmúlt három év alatt egy  kolléganőmnek sikerült csak Pozsonyba leszerződnie. Volt olyan  lehetőségem is, hogy a komáromi színházhoz menjek, még tavaly decemberben beszéltem Tóth Tiborral, a Jókai Színház igazgatójával, de játszottam már egy előadásban itt Kassán, a Valahol Európában c. musicalben. Aztán sokáig nem volt semmi kilátásban, majd májusban megválasztották Czajlik Józsefet a Thália igazgatójának, és ő mondta, hogy elviekben számol velem, de nem tud felvenni, mert nincs rá keret. Valamikor nyáron bejöttem valamiért a színházba, és akkor épp itt volt Léner András, aki a Piladelphia, nincs más út! c. darabot rendezte a Tháliában, és akivel már épp a Philadelphia szereposztását tervezték. Leültetett, és mondta, hogy lenne benne egy szerep számomra, de csak vendégként tudnak alkalmazni. Augusztus környékén pedig kaptam egy telefont, hogy mégis sikerült egy helyet felszabadítani, és így  október 1-től hivatalosan is a kassai Tháliához szerződtem.

Mi lesz a sorsa A sziget című darabnak?

H.P.: Most ősszel a Philadelphia próbái miatt nem sok időnk volt foglalkozni vele, de tavasszal rá kellene startolni a darab minél több helyen való bemutatására. A szerzői jogdíjak miatt elég drága a darab, erre kell pénzt szerezni. Művelődési házakban viszont remekül bemutatható,  mert nagyon „praktikus” holmi. Kétszereplős, a díszlet csak egy emelvény, egy szék, két vödör és pár kréta. Szeretném, ha havonta egyszer-kétszer el tudnánk játszani, mert akkor karban tudnánk tartani magát az előadást. Valamikor januárban Pozsonyban is bemutatjuk majd. Aztán lehet, hogy lesz egy tornai előadás, valamikor tavasszal, és jó lenne ezt A szigetet kölönféle fesztiválokra is elvinni. 

Úgy legyen.