Azt hiszem, én nem ismerem a cigányokat. Nem ismerem õket, noha itt élnek velem, körülöttem, az én városomban, az én idõmben... (Vagyis hát mindannyiunk közös terében, idejében.) De tényleg nem ismerem õket, annak ellenére se, hogy szomszédi, hajdan iskolatársi, késõbb tanár-diák viszonyban voltunk egymással, sõt egyiküket-másikukat a barátomnak is mondhattam, illetve mondhatom ma is.
Mégse ismerem õket. Csak E.-t ismerem, a férjem kitûnõ zenész barátját, Zs.-t világszép tanítványomat, aki világcsavargásra adta a fejét, meg Z.-t, aki úgy mondott verset kamaszkorában, hogy attól kihagyott a szív...És a szomszéd S. bácsit is ismerem, aki mindig hozott halat anyámnak valahányszor horgászni volt, meg H. nénit, aki meg jövendõt mondani járt nagyapámhoz (ami holtbiztos bevételi forrást jelentett számára, mert nagyapa mindig készségesen fizetett azért, hogy inkább mégse mondja el neki a jövendõt H. néni.) Valamint ismerem I.-t, akit miután néhányszor kisegíthettem anyagi megszorultságából, azóta is szorgalmasan jön az apanázsáért – úgy látszik, úgy veszi, erre szerzõdtünk –, ha elfogy a „podpora“, azaz a szociális segély, én majd gondoskodom róla. És T.-nénit is ismerem, aki a házunk elõtt üldögélve rendszeresen lebeszéli a hozzánk becsöngetni szándékozót azzal, hogy ne zavarjon minket, mert mindig éjszakába nyúlóan dolgozunk, „elébb telefonálni kell nekijek, hogy itthol-e vannak“ – önkéntes kapuõrként ezzel rettenti el a látogatóinkat.
De úgy mint cigányokat, cigányok gyûjtõnéven nem ismerem õket. Úgy nem ismerek senkit se. Ennek például az is oka lehet, hogy az a szó, hogy „cigány“ se a társasági érintkezéseink alkalmával, de még a baráti beszélgetéseink közben se hagyja el a szánkat. Egyikünkét se, és még véletlenül se. Mintha tabu volna, már maga a szó is.
Ebbõl jutottam én arra a következtetésre, hogy valószínûleg a cigányság se nagyon ismer(het)i saját magát, ha ennyire nem akaródzik neki saját identitásával, önértelmezésével foglalkozni.
„Zöld az erdõ, zöld a hegy is, / a szerencse jön is, megy is. / Gondok kése húsunkba vág, / képmutató lett a világ...“ – dúdolgatom tanácstalanul. Ám van egy nõ, akinek meg akaródzik. Vagy lehet, hogy egyszerûen csak muszáj neki a cigányságról írni és gondolkodni. Szécsi Magda Dzsendzsinek hívják, író, képzõmûvész. Úgy tartják, a könyveiben „megszülte a cigány mitológiát, történelmet és sorskönyvet“.
Magáról, „úgy direktbe“, nem nagyon szeret beszélni, ezért aztán – ahogy az már ilyenkor lenni szokott – elképesztõ találgatások meg abszurditások szoktak a személyével kapcsolatban lábra kapni.
Azt azért lehet róla tudni – mint hivatalos adatot –, hogy 1958-ban született, Komádiban. Négy éves korától tizennyolc éves koráig intézetben nevelekedett. „Hasznos volt – mondta –, mert sokat tanultam, tapasztaltam, ami késõbb segítségemre volt abban, hogy ki tudjak igazodni az emberi lélek poklaiban.“
Egészségügyi fõiskolát végzett, Varsóban, az akkori lengyel-magyar oktatási csereprogram keretében, késõbb pedig fazekasságot tanult Forancsics Lilla keramikus mellett. Az alábbi részletek az Idõtépõ c. könyvébõl valók.
A mandalákat is, és az embert is, aki írta õket, jószívetekbe ajánlom. (A mandala az õsi indiai szanszkrit nyelv szava. Kört, ívet, körszeletet, korongot jelent, valamit az elme /manas/ szóval is kapcsolatban van.
A mandala egy elkülönített mágikus tér, a világ leképezõdése, és annak minden lényeges jellemzõjét hordozza. A középpontja jelképezi a világ közepét. A mandala alkalmazásának célja, hogy meditáció közben bevezesse az embert egy tökéletes kozmoszba, ahol a külsõ és belsõ tudatszintek között harmónia uralkodik.
Végsõ soron egy tudatos fejlõdési folyamat térképe, „lélekvezetõje“.)
 Szécsi Magda Dzsendzsi: Mandalák
81. mandala
Anyám méhe maga volt az idõtlen szépség. Gyümölcsöskert, ami akkor is lakat, ha nincs mit ennem, s csak nézem. Rájöttem, hogy félek megszületni, és anyám is fél megszülni engem. Nem baj. Növök, fejlõdök, és a szûk esztendõk törvényeit tanulom, míg eljön az idõm.
Anyám sokat sír. Fojtogatja az élet. Úgy érzi, a cigányteleprõl nem vezet ki út. Hallom a gondolatait. Gondolattöredékek ezek inkább, mert valójában semmit se mer végiggondolni. És vannak olyan napjai is, amikor egyáltalán nem gondolkodik. Ilyenkor csak a vére áramlásának susogó hangjai jutnak el hozzám. Anyám bátor, gyáván is. Nem ad fel engem... Az asszonyok nehezebben adják fel, bármirõl is legyen szó. Tudják, hogy egyik változás a másikat követi, és nem félnek annyira a változástól, mint a férfiak. Nagyapa szerint minden asszony nagy idõtépõ, mert az élet elõtti létben megtanultak valamit, amitõl érthetetlenekké válnak a férfiak számára itt a földön.
- Mit jelent idõtépõnek lenni pontosan? - kérdeztem.
- Egy állapot, amikor egyszerre sír is, nevet is az ember: eltûnik minden és mindenki.
- Egyedül maradunk önmagunkkal - mondta halkan nagyapa.
95. mandala
Nagyanyám halála elõtt egy órával, az auschwitzi koncentrációs tábor cigányoknak elkerített részén, rongyokba bugyolálva reszket a sárban. Cipõje nincs. A sár hideg. Testén gennyes kelések érnek egymásba. Foga nincs. Kirúgták. 69 éves, de nem néz ki többnek egy ötéves gyereknél. Rongyai alatt hófehér angyalszárnyakat rejteget. Ennyi, amit meg tudott õrizni magából. Most éppen álmodik. Isten ölében ül, aki úgy ringatja, mint anyja, a szépemlékû Zsigmond Sára.
- Mondd el, Gizella, mi bûnöd volt a Földön - kéri tõle a Mindenható.
- Voltak, Uram... voltak. Nincs ember bûn nélkül - súgja elpirulva nagyanyám.
- Mindent megbocsátok, de a legnagyobbat mondd el!
- Sokat éheztem, fáztam, és tûrtem, Uram, hogy megalázzák a te képmásodat, ki vagyok: nem etettelek meg, nem itattalak meg, nem takartalak be... nem védtelek meg, Uram! Dühös voltam, és az álmaimba menekültem, és azt gondoltam, nem baj semmi, mert elmúlnak más nemzetek, más nyelvek, vallások, eszmék, és minden dolog a Földön, csak a cigányok nem! Hogy olyanok vagyunk, mint a csillagok az égen. De kiderült, hogy a csillagok sem az örökkévalóságig élnek. Kihunynak, ha kitelik az idejük... Bûnös vagyok, Uram?
- Csak esendõ, Gizella - válaszolta az Úr.
- Uram, mi az örökkévalóság?
- Az idõ tagadása, gyermekem, mert mértéke nincs...
- Mérhetetlenül szerettem egy férfit, a gyerekem apját. Nálad is jobban szerettem õt Uram!
- Ezért örökkévaló a te szerelmed - mondta az Úr, és nagyanyám felébredt. Csizmás lábak rúgták veszettül.
- Fürdéshez sorakozó! - üvöltötte az Oberscharführer, és nagyanyám boldogan felnevetett. Örült, hogy lemoshatja magáról a mocskot. A fiatal német katona szemében az égbolt tiszta fénye ragyogott. Nagyanyám nem látta meg a halált benne. A sor elejére állt...
108. mandala
1962-ben úgy lecigányoztak az iskolában, hogy elállt a lélegzetem, és nem is tudtam levegõt venni egészen addig, amíg nagyapa el nem magyarázta, hogy szerinte mit jelent cigánynak lenni. Az ölébe ültetett, és azt mondta:
- Cigánynak lenni nem kis dolog, Sára, hanem nagy valami, mert az érzések õsi megnyilatkozásai vagyunk, ami feljogosít bennünket arra, hogy érezni tanítsuk a világot... Érted?
- Nem értem - válaszoltam sírva.
- Nem baj! Tedd mindig azt, amit érzel - csókolta meg a fejem búbját nagyapa sóhajtva, és én másnap mindenkit fejbe vertem, aki lecigányozott, és õk is fejbe vertek engem. Anyám estére ecetes borogatást tett a púpokra, nagyapa meg azt mondta, hogy „Nem baj, hogy így történt, kisunokám. Láthatod, nekik pedig joguk van védekezni az érzések ellen...“ Nagyapának igaza volt, és én végre megértettem õt.
124. mandala
1962-ben, amikor a faluban halálra rugdosták a mindig jókedvû Lakatos Palit, csak úgy, mert nem volt jobb dolguk a parasztoknak, a cigányok felrepültek öt percre a holdba bánatukban, és holdkõvé váltak, hogy csak egy kicsit ne kelljen cigánynak lenniük. Éppen hazafelé tartottak már, amikor Büdös Zsuzsi meglátott egy ûrhajót.
- Dik mán! Itt se hagynak békibe bennünket - rikoltotta.
- A cigányok ámulva figyelték a különös jármûvet.
- Isten szekere - mondták szent áhítattal, amitõl csak Büdös Zsuzsi nem ájult el.
- Hogy hínak, te?! - kiabálta Büdös Zsuzsi az ûrhajó felé, ahonnan egy ember integetett feléjük.
- Nem ért ez cigányul - legyintett anyám, de addigra már újra a cigánytelepen voltak, ahol Lakatos Pali szétroncsolt teste magától feküdt bele a sírba. Ettõl a látványtól el is felejtették rögtön az ûrkalandot, és hosszú napokra gyászba merültek. Késõbb nagyapa hallotta a faluban, hogy egy Gagarin nevû ruszki járt a világûrben, amit persze elmondott a cigányoknak.
- Szóval Gagarin a neve a manusnak - vigyorgott olyan elégedetten Büdös Zsuzsi, mintha holnaptól õ hozhatná a törvényeket.
- Aztán mi a fenét akarnak ezzel az oroszok? - tolták arrébb Büdös Zsuzsit a férfiak.
- Talán valamiféle megoldásnak tekintik a halhatatlanság kérdésére... - találgatta nagyapa bizonytalanul.
- Pusztulatos dolog, hogy ezek mindig meg akarnak oldani valamit a Jóisten helyett - dünnyögték a cigányok a bajuszuk alatt, és leültek a földre kártyázni.
130. mandala
Anyám hasában csak egy gondolatomba került, és kivirágoztak az almafák. Termést hoztak, elszáradtak, majd újra kivirágoztak. Jó játék volt, de ennek ellenére sem alakult ki bennem kellõ magabiztosság: féltem a születéstõl, féltem a haláltól. Nem nyugtatott meg az almafák példája, mert tudtam, hogy az is én vagyok, és gondolhatok bármit, az is én leszek. Valóság-e, hogy vagyok?! Ez sokat foglalkoztatott. És akkor Isten azt írta nekem egy portósan feladott levélben, hogy persze, hogy valóság vagyok, ne izguljak már olyan rettenetesen, mert õ aztán nagyon tudja, mit csinál, higgyem csak el neki, hogy létezésem törvényszerû, mert semmi se jöhet létre véletlenül, az õ intelligenciája nélkül, megnyugodtam.
De a haláltól néha ma is be vagyok tojva, ha megfeledkezem Istenrõl, errõl a magasabb rendû értelemrõl, akit talán ember teremtett, mert úgy félt önmagától, a haláltól és a világtól, mint én...
148. mandala
Büdös Zsuzsi éppen hatvanéves lett, amikor leesett Suki Bálint szekerérõl, és megvakult. Beszakadt koponyáján hónapokig olyan vastag kötést hordott, hogy nem fért be a kunyhója ajtaján. Így aztán sátorban lakott a cigánytelep közepén. Anyám etette, Dadogós Mari mosott rá. Mondta is Büdös Zsuzsi, hogy még életében nem volt ilyen jó dolga. Aztán még jobb lett neki, mert egy nap felfedezte a telep agyagos földjét, és olyan szobrokat kezdett el gyúrni, hogy a cigányok szeme kiesett, amikor meglátták. Volt élethû Rákosi, Sztálin, Kádár, Napóleon, Szent István, Szent Margit, Szent Sebestyén, Jézus, nyulak, lovak, kutyák, Ignác atya és fia, Elemér.
- Hogy csinálod ezt, Zsuzsi? - kérdezte tõle ámulva nagyapa.
- Nem tudom. Csak úgy lesznek - válaszolta vigyorogva Büdös Zsuzsi.
Aztán pár hónap múlva akkorát esett a kútnál, hogy visszatért a látása. Volt nagy öröm a cigánytelepen. Ittak, mulattak, ünnepelték Büdös Zsuzsit, de aztán gyorsan kiderült, hogy már nem tud szobrokat formázni. Sírt a Zsuzsi keservesen.
- Mindig velem baszik ki az isten is! - ordította, de aztán megbékélt, mert a fejébe vette, hogy ha majd egyszer megsüketül, biztosan híres cimbalmos lesz belõle...
|
