Édesapám, Fecsó Pál |
| szerkesztette: Fecsó Szilárd, 2005-03-01 |
|
A nagy barna diófaszekrény alsó kinyitójában jobbra lent... Az udvaron semmi nem változott. Minden ugyanolyan rezignált egykedvûségben tengeti öröklétre szenderült mindennapjait mint egy -,három- vagy tizenkét évvel ezelõtt. A változás bennem történt meg; zarándokhellyé merevedett az emlék. Lassú léptekkel bejárom az udvart, megállok egy homokbucka elõtt és olyan szertartásosan hajolok meg, ahogyan az ortodox zsidók hajlonganak a siratófal árnyékában. A kényszer hajtja meg derekamat - ezt kell tennem - pedig ez a mozdulatsor nem is az enyém. Gondolkodtam mit tegyek: ráállok-de akkor ez nem szent hely, hanem egy szobor talpazata; belerúgok - ennek sincs értelme, mert nem vagyok dühös; óvatosan megpiszkáltam. Repülõgéproncsok kerültek elõ, majd egy autó kereke, egy epítõkocka darabja, egy kettétört színes ceruza - gyorsan visszatakartam a tömegsírt. Úgy döntöttem, utamnak új fázisba kell érnie. Megtöröltem cipõmet és benyitottam. -Ahhoz ne nyúlj!- Apám mindig erõteljesen rámszólt, hacsak megközelítettem a nagy barna diófaszekrényt. Ez volt otthonunk oltári szentsége. Apám volt e misztérium õrzõje, anyám, aki betartatta velünk a törvényt, mi ketten a nõvéremmel pedig okot és alkalmat kerestünk, hogy megszeghessük azt. Hatalmas, nagy szekrénynek tûnik számomra még most is. Gyermekkoromban betöltötte az egész szobát, az egész házat, sõt községünk is olyan volt néha mint egy hatalmas szekrény, tele rengeteg fiókkal, ajtóval és áhitattal. A szekrény három részbõl áll: a középsõ rész üveges kettes ajtaja mögött vannak azok a könyvek, amelyeket nagyapám közszemlére tett, apám pedig nem változtatott rajta. A díszkötéses könyveknek nekitámasztva nagyszüleim fényképekké dermedt emléke vigyázta létünk apró eseményeit. Gyermekkoromban csak két fénykép volt a könyvesben. Ma már több van. A szekrény két szélén hosszú zárt ajtók vannak. Azok szintén könyveket rejtenek - így mûködhetett a kódexmásolók könyvtárában a titkos rekesz. - Palikám, úgy hallottam neked megvan Batsányi összes eredetiben. - De jó lenne! Ki mondta neked ezt a hülyeséget? – Ilyenkor a titkos rekesz egyik sarkában halványan elmosolyodott a Batsányi összes eredetiben.
A jobboldali szekrényben a nagytakarítás legfontosabb kellékei pihennek. Minden hétvégén eljött a takarítás ideje a szokásos mozdulatsorok – már-már beidegzõdések – sorozatával. A konyhából a szombati ebéd elõkészítésének apró zajai szûrõdnek ki, a szobában a hosszúkás dohányzóasztalról apám elrakja a dolgait, mielõtt elveszne valami a takarítás közben. - Mivel töröljem le a port? - Porronggyal, és használj bútorápolót! - Hol vannak a rongyok? - A barna diófaszekrény alsó kinyitójában jobbra lent. Ezt mindig végigjátszottuk anyámmal. Õ is tudta, hogy tudom, én is, hogy õ tudja, hogy tudom. Mégis, szükségem volt az engedélyére. Azt akartam, hogy elhangozzon. Ezért általában akkor kérdeztem meg anyámat, amikor a konyhában tett-vett, így neki át kellett kiabálnia a másik szobába. Biztos lehettem benne, hogy apám is hallja. Szinte hûtötte újjaimat a bútor százéves polírja. Lassan kinyitottam a szekrényt, a feladatra összpontosítottam. Azt vettem észre, hogy elmúlt a varázs ( de akkorra már azzal is tisztában voltam, hogy nem végérvényesen). A tisztítószerek egymás mellett sorakoztak.Mindegyiknek megvolt a saját helye a felhasználás sorrendjétõl függõen. Mellettük különbözõ törlõk, rongyok. Az egyiket üvegre, egy másikat külön a dohányzóasztal üvegére, egy harmadikat porcelánra és a nippekre, egy negyediket a könyves üvegtábláira használtuk, és volt ott még külön a bútorokra, ajtókra is törlõalkalmatosság épp elég. Bár mindegyiknek megvolt a neki szánt funkciója, és talán várták is a hétvégéket, hogy újra életre keljenek, de én pontosan fel tudtam idézni mi is volt az igazi feledatuk régen. Az egyik nagyapa sáljának egy igen jelentõs részét képezte valaha, a másikat tõlünk kapta nagymama karácsonyra - nagyon szerette a meleg pizsamákat – a fehér hosszú gallérú inget ünnepeken hordta, hétköznapra maradt a sima fehér, vagy drapp ing; a háziköntös övét gyakran elcsentem, kerekeken guruló fából készült kutyám nyakába kanyarintottam és kifutottunk az udvarra a felelõsségre vonás elõl. Ez is a nagymamával kötött titkos szerzõdés része volt: - No megállj te bitang! – A tettetett szigor mögül gurgulázva tört föl nevetése. A titkos szerzõdés akkor köttetett közöttünk, amikor megszülettem: az egyetlen fiú unokának sok mindent meg szoktak bocsátani. A köntös övével azóta nem találkoztam, talán a kutyámmal együtt várják, hogy rájuktaláljon valaki.
Anyám holmiaihoz sokáig nem tudtunk nyúlni, csak apám halála után szántuk rá magunkat. Most már megértettem miért volt szüleim számára szinte természetes ez a szelektálás. A pizsama, az ingek, a sál és a felszabdalt köntös darabjai mellett már új törlõk is vannak: válas ing, póló, hálóing, hosszú meleg alsónadrág, csipkés gallérjától megfosztott selyeming. Ha jobban belegondolok, majdnem az egész családom ott van a nagy barna diófaszekrény alsó kinyitójában jobbra lent várva a hétvégi feltámadást. GYÖKÉR LETTÉL Nem léphetsz ki mások életébõl hiába taszít földbe a halál, szeretnéd, hogy emléked feledjék, mint télre tavasz mégis visszajársz, visszatérsz, talán el se mentél hiszen apád most is benned él anyád simogat, ha sírni volna kedved nyílik az ég, mint a margarét, gyökér lettél, ha hajszálvékony is jövõt tápláló történelem ebbõl fakadnak csókok és remények terem új élet kín és szerelem A TORNA PATAK PARTJÁN Csendes vagyok már, néha szomorú, dacomat oldják tarajos habok, szemem táplálja a tó vizét, s a kopár hegy is én vagyok. Duhajságom: csendes motyogás, elcsitult röpke évek során, derûmet is elmosta a patak, vagy tovavitte a kósza szél talán. Csendes vagyok, néha szomorú, szám íze száraz, keserû, lehajtom fejem, s megcirógatja arcomat a patak és a fû.
Az ötödik elemi elvégzése után Kassára kerültem a premontrei gimnázium elsõ osztályába. A második évet alig kezdtük meg, Horthy dicstelen kiugrási kísérletével befejezõdött a tanév, s számomra végleg véget ért a gondtalan gyermekkor. 1944-et írtunk ekkor. December 12-én délután egy pár orosz katona vonult be a községbe, puskalövés nélkül, s utánuk özönlött a rendezettnek nem mondható román hadsereg. Megszállták a házakat, udvarokat, utcákat, sátrakat vertek föl, otthon érezték magukat. Alig lobbantak lángra a tüzek, hogy konzerveiket megmelegítsék, a háztetõkrõl cserepek hulltak, az üresen maradt zsidó házakból, középületekbõl, padlásokról megszólaltak a németek fegyverei. A megtámadottak vagtába lövöldöztek, s több kárt okoztak egymásban, mint az ellenségben. A konyhánk megtelt jajgató sebesültekkel. Akkor találkoztam életemben elõször a halállal, s ismertem meg, hogy mi az a háború. A harcok napokon keresztül folytak, a németek jól befészkelték magukat, s a románok kiszolgáltatott helyzetben voltak. Karácsony elõtt megjelentek a német tankok borzasztó pusztítást végezve, a románokat s a kevés oroszt visszavonulásra kényszerítve.
Júliusban már tudtam mankóval járni. Augusztusban indultunk hazafelé. Az út viszontagságait nem írom le. Két hét múlva érkeztünk haza, immár ismét Csehszlovákiába. Házunk romokban hevert, bútorainkat ellopták, de azért lassan megindult az élet. Apám nem reszlovakizált, ezért felvettek bennünket a kitelepítendõk listájára. Állandó bizonytalanságban éltünk. Sok családot Csehországba hurcoltak. Engem nem vettek föl a gimnáziumba magyar nemzetiségem miatt, ezért a szlovák elemi iskolába jártam. Szüleim megszervezték a szökésemet, s 1946 nyarán csempészek segítségével átszöktem Magyarországra, nagymamámhoz és két nagynénémhez Budapestre. Itt elõször általános iskolába, majd gimnáziumba jártam – Kossuth Lajos Gimnázium Pestszenterzsébeten. A postaforgalom megindulásáig szüleimmel alig volt kapcsolatunk. Évente két-három levelet tudtunk átcsempésztetni. 1949 karácsonyán jöhettem haza elõször látogatóba. Éppen éjféli misére harangoztak mikor megérkeztem. 1950-ben Komáromban megnyílt az elsõ magyar gimnázium, itt folytathattam tanulmányaimat, s 1953-ban érettségiztem. Nagyon sokat köszönhetek annak az iskolának, tanárainak, diákjainak egyaránt. Érettségi után felvettek a pozsonyi pedagógiai fõiskolára önálló magyar szakra. Ekkor már irogattam. 1953-ban jelent meg az elsõ versem az Új Szóban. Közben külsõ munkatársa voltam az Új Ifjúságnak. Egymás után jelentek meg verseim az Új Szóban, Új Ifjúságban, Szabad Földmûvesben, Fáklyában, majd a Hétben, Irodalmi Szemlében s a Szlovák Rádió magyar adásában. Magyarországon a Kossuth Rádió és a Miskolci Napjaink irodalmi lap közölte verseimet. 1954 õszén családi okok miatt megszakítottam tanulmányaimat, s haza jöttem. Pedagógiából különbözeti vizsgát tettem. Elõször helyettesítgettem a járás különbözõ iskoláiban, majd Tornagörgõre kerültem az akkori Nyolcéves Alapiskolába, ahol magyar nyelvet és történelmet tanítottam. 1958-ban megnõsültem, s haza kerültem Tornára, ahol a feleségem is tanított. Ebben az évben jelent meg a Fiatal Szlovákiai Magyar Költõk Antológiája, mely nagy irodalmi vitát váltott ki, s csak a Nyolcak Antológiája néven emlegették. 56-os verseim érthetõ okokból nem jelentek meg az antológiában, de nem felejtették el, meg sem bocsátották. Verseimet továbbra is közölték a lapok, de köteteimet sorra visszautasította a kiadó. Sokáig kellet várnom. Végre 1968 után, mikor szellõsebb lett a gondolkodásmód is, elfogadták a kötetet, s 1969-ben meg is jelent Nyugtalanság címen - 70-ben már nem jelenhetett volna meg. Ebben helyt kaptak az 56-os és 68-as verseim is. Nem mind, de ez is elég volt ahhoz, hogy végleg kiessek a „kegyekbõl”. Ezután már a lapok is jobban megnézték, hogy mit közölnek tõlem. A végén elfásultam. Írni ugyan írtam, bár kevesebbet, s kevesebbet küldtem a lapoknak is, a végén feladtam a harcot.
Fecsó Pál SOK ITT A KÕ a síkon is a várhegyen a szíveken, sorsunkat nem vezették egyenes, szabad síneken a vágányok vakok voltak a határok vándormadarak, de a szikla a kõrengeteg fáradt szívünkön itt maradt
|
A Bódva völgyében úgy szólították, Tanár Úr, esetleg Költõ Úr, de leggyakrabban Pali bácsi. Én úgy, Édesapa. Pedig több volt - õ volt gyerekkorom misztériuma, s erre csak most jöttem rá.
A hármas rész alatt középen vannak a fiókok. A születés és halálozás õsi megsárgult dokumentumairól elfelejtett déd- és ükszülõk, unokafivérek és nagynénik nevei és adatai villannak elõ. Fényképek, kérvények, pedagógiai oklevél, versek kéziratban, esküvõi értes
Nagyszüleim halála után alkalmasság szerint voltak a ruháik szort
1933. január 2-án születtem Kassán, de tornai születésûnek tartom magam, hiszen pár napos koromtól életem nagy részét itt éltem le. Szüleim pedagógusok voltak. Édesapám az akkori Állami Elemi Iskola igazgatója volt, édesanyám az iskola tanítónõje. Gyermekkorom felhõtlennek mondható. Sok szeretetet kaptam, de nem voltam elkényeztetve, nyáron éppen úgy mezítláb szaladgáltam, mint a többi gyerek, s hozzájuk hasonlóan állandóan tele voltam kék foltokkal és zúzódásokkal. Az élet változásaiból, a világ forrongásaiból semmit sem vettem észre. 1938-ban mi is Magyarországhoz kerültünk, az élet nagyot fordult, de az enyém olyan vidám és gondtalan volt, mint eddig. Azt is mondhatnám, hogy két éves koromtól jártam iskolába, már akkor megszerettem a közösséget, ami mai napig is jellemez. A fegyelmet, ha már ott lábatlankodtam, nekem is be kellett tartani, hiszen akkor egy osztályban 50-60 gyerek is volt. Ennek köszönhetõen – bár otthon szándékosan nem ösztönöztek – négy éves koromban mér írtam és olvastam. Nagyon szerettem és ismertem az idõs falumbelieket, akiktõl rengeteg mesét hallottam. Édesapám is sokat mesélt, de õ nem tündérekrõl és boszorkányokról, hanem a történelembõl vett érdekességekkel ejtett ámulatba. Igy egész kis koromban megismertem Zrínyit, Botondot, Lehelt, a kuruckort, ismertem a szabadságharc hõseit, így vált a történelem véremmé, s mai napig táplálja magyarságomat.
Vélemények :
| név: Szaylent e-mail: workingclassheroe@gmail.com dátum: 2008-09-21 |
| nagyszeru... |
| név: Szabolcs e-mail: emzeeperix@gmail.com dátum: 2007-06-13 |
| Csak annyit: nyagyszerû. |